Thészeusz története az egyik legismertebb görög monda. Az athéni királyfit Krétára hurcolják és a labirintusba vetik, a Minótaurosz elé, ám a krétai királylány, Ariadné ad neki egy gombolyag fonalat, aminek a segítségével kijuthat az útvesztőből, miután megölte a szörnyeteget.
Ez így pompásan hangzik, és a (fél-)történelmi regények épp elég bőrt lehúztak már róla, még ifjúkorom kedvenc egyiptomija, Szinuhe is eljut a messzi északra, csak hogy letudja ezt a kötelező kört. Mégis, kevés olyan élvezetes és elgondolkoztató mű született a témában, mint Mary Renault 1958-as könyve, a Thészeusz ifjúsága (a kilencvenes években egyszer megjelent A királynak meg kell halnia néven is, ha már eredetileg tényleg The King must die a címe; de ez így azért elég rosszul hangzik magyarul). Renault főleg az ókori görögökről írt; ezen a könyvön kívül magyarul megjelent az Apollón maszkja, ami egy színész sorsán keresztül mutatja be Platónt és korát, és az Égi tűz, a Nagy Sándorról szóló trilógiája első kötete. Sajnos Mary Renault magyar rajongóinak nincs szerencséje a sorozatokkal: sem az Égi tűz, sem a Thészeusz ifjúsága további kötete(i) nem jelentek meg.
Az első magyar kiadás borítója
Renault alaposan utánaolvasott annak, amiről írt, és a klasszikus forrásokon kívül a modern kori feltárásokat és felfedezéseket is figyelemmel követte. Nagyon érzékletesen és érthetően mutatja be az antik világot, és közel hozza a kevésbé érdekes történelmi eseményeket is (engem legalábbis Szirakúza politikai belharcai leginkább untatnak, de az Apollón maszkja elég izgalmas volt ahhoz, hogy átverekedjem magam rajtuk), azok közé a szerzők közé tartozik, könnyedén megértetnek és megszerettetnek egy-egy történelmi korszakot.
A másik két regénnyel ellentétben a Thészeusz ifjúsága nem teljesen történelmi regény. Thészeusz a legendák hőse, a többi szereplő sem az a jó dokumentálható, történelmi személy, és bár a minószi kultúráról már többet tudni, mint az ötvenes években, a részletek és különösképp a bukása körül még mindig sok a rejtély (holmi nagyobb erejű földrengés mindenképp szerepet játszott benne).
A második magyar kiadás borítója
A könyv szerves részét képezi az isteni, a misztikus. Bár a legtöbb dolgot meg lehetne magyarázni természetes jelenségekkel is, a narrátor, Thészeusz maga, egy pillanatig sem kételkedik az istenek létezésében és vezérlésében, és az olvasó is kénytelen elfogadni Poszeidón, Dia anya, és a többi istenség hatalmát. Számomra ez csak még hitelesebbé tette a történetet. Renault nem kényszerít ránk elképesztő deus ex machinákat, de nem hagyja, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez egy más törvények szerint átgondolt, idegen világ. A könyvben Thészeusz nem az a robusztus, herkulesi termetű férfiú – hogy is lenne az, kérdezi Renault, ha Krétába vitték és a bikák elé vetették, márpedig arra a sorsra, hogy a szent bikákkal táncoljanak, nyilván csak alacsony és karcsú, fürge legények és lányok lehettek alkalmasak? A bikatáncosokat ábrázoló freskókat és a mítoszokban is szereplő emberadót ebben az ötletben fonja össze: a hanyatlóban lévő, dekadens Krétán a szórakoztatás és szertartás fő formája a bikatánc, ám mivel a bika sem játék, főleg idegen rabszolgákat kényszerítenek a táncra (valójában nem tudni biztosan, pontosan kik és pontosan miért ugráltak a bika szarván, azon kívül, hogy roppant szakrális dolog lehetett). Kréta a bika országa, és a szent állatnak emberáldozatokat vetnek, aki azonban nem csak vérével, de kecsességével és ügyességével, életben maradásával is áldozhat az isteneknek. Ebből idővel kicsit a bikaviadalra emlékeztető sport fejlődik ki, csapatok táncolnak a szelídítetlen bikákkal, míg a nép fogad, hogy ki lesz a következő halott. A legügyesebb bikaugrók sem bírják ki egy évig, a sok tánc vége úgyis az, hogy a bika elkapja az embert. Az athéni rabok ezzel próbálnak szembeszállni, de összefogásuk és az istenek kiismerhetetlen kegye sokkal nagyobb változásokra használja fel elszántságukat.
Thészeusz persze már nem tapasztalatlan, zöldfülű kölyök, mikor Krétára viszik, hanem zsenge kora dacára is edzett harcos, államférfi és Poszeidón hű fia. Felkutatta halandó apját, szembenézett a matriarchátus maradványaival (a Nagy Istennő matriarchális társadalmát itt is épp leváltja az olümposziakban hívő hellének felvilágosultabb, patriarchális berendezkedése, bár Renault nem tocsog olyan beteges élvezettel a morbid és véres részletekben, mint Robert Graves), és azzal, hogy beállt az adóba elragadott fiatalok közé, felvállalta a sorsát. Király. Márpedig ebben a korban a királyság nem csak cím, de súlyos áldozat és teher is, és hiába csak egy maréknyi athéniért felel, itt kell bizonyítania.
A regény visszaemlékezés, egy okos, olykor vakmerő, de sosem felelőtlen fiú férfivá érésének a története. Néhol elővetíti a későbbi tragédiákat (Phaedra, Hüppolita), de ez a kiteljesedés könyve, szépen felépített, izgalmas és jól megírt regény. Az első magyar fordítás kiváló (a másodikat nem olvastam), de Mary Renault stílusa angolul is ritka szép. Sajnos magyarul a mai napig nem jelent meg a könyv folytatása, a The Bull from the Sea, de szerencsére ma már angolul bárki megrendelheti pár ezer forintért.
Hozzászólások
[tapsi további írásai]
