Minden egy 2008-as hírrel kezdődött: az eddig novellistaként ismert finn író első regényéből csupán 24 oldal elolvasása után ügynöke, John Jarrold egy trilógiára szóló szerződést kötött, méghozzá az egész világra kiterjedő jogokkal. Úgy, hogy a regényből csak ez a nevezetes 24 oldal volt még kész.
Hűha.
Ez nagyon ritka a kortárs sci-fiben, de megkockáztatom, még a mainstream irodalomban is. A hivatalos közlemény ráadásul ötszámjegyű összegről beszélt, ami fontból számolva azért tetemes összeg (ha tudjuk, hogy egy átlagos első sci-fi regény többnyire 5000 USA dollárt kóstál, vagyis a négyszámjegyű honoráriumok az átlagosak).
Ezek után felvetődik a kérdés: milyen is ez az első 24 oldal (vagyis tulajdonképpen az első fejezet)?
Ötlet-tűzijáték; olyan erős képekkel operáló nyitány, amely tényleg ritka a zsánerben. De ezután, fájdalom, a folytatás nem képes fenntartani ezt a bivalyerős kezdést.
Miért érzem ezt? Hiszen a világ jól felépített, részletes. Sőt, a neologizmusok, névadások tekintetében Rajaniemi kerüli az anglicizmusok túlzott használatát, hiszen van itt finn (Itamar, Mieli, Perhonen), héber (cáddik, gevulot), japán (zoku) és szláv szó is (vasilevs, gogols). A gond inkább a miértekben rejlik. Megtudjuk például, hogy a mozgó városokban az idő tölti be a pénz szerepét – nem új ötlet, itt azonban nem találunk magyarázatot arra, hogy erre miért van szükség, miért számít az idő.
Az angol kiadás borítója
A történet amúgy is egy krimi lenne, azonban az olvasó nem kap annyi érthető információt, hogy találgasson, és így nem is üt akkorát a megoldás. Az információkezelés kérdése visz el bennünket a következő ponthoz.
Az infodömping súlyos kihívás a sci-fi írók számára. Az igazán ügyesek beleszövik a narrációba, észrevétlenül elsimítják, hogy ne legyen annyira feltűnő, vagy éppenséggel ügyes trükkel feltűnővé teszik. A finn író azt választja, hogy semmit sem magyaráz meg. Bedob egy fogalmat, és ránk van bízva, hogy megértsük. Ez általában fejezetekkel később következik be, ezért nem gördülékeny az olvasás, legalábbis nem folyamatos az élvezet.
A szereplőkkel kapcsolatban ugyancsak kétségeket lehet megfogalmazni. A címbeli tolvaj ugyanis nem annyira eredeti, élettel teli figura, mint azt például franciás neve, az előkép sejtetné, a regény nagy részében csak sodródik a cselekménnyel. Érdekesebb Isidore, a botcsinálta nyomozó személye, de sajnos ez a történet nem róla szól.
Hannu Rajaniemi
A felsorolt negatívumok ellenére a The Quantum Thief friss, érdekes regény. Legnagyobb intellektuális erénye a közösségi média és a privacy extrapolálása, a marsi társadalom színes világának fölfestése. Prózája jól megválogatott mondatokból áll, a nem angol anyanyelvű finn szerző szépen ír, nem lapos vagy száraz a szöveg. A regény kapcsán viszont ugyanaz jutott eszembe, ami már a novelláinál: az átlagnál sokkal jobb, de messze van a zsáner mestereitől.
Éppen ezért egy olyan hypeolásba futott bele, ami ritkán történik elsőkötetesekkel: a borítón a már befutott Charles Stross bizonygatja, hogy ő ilyet sosem tudna írni, a fülszövegben pedig egyszerre hasonlítják Ted Chianghez és Greg Eganhez. Ez súlyos tévedés, még akkor is, ha a The Quantum Thief az év (2010) sci-fi debütálásának tekinthető – különösen, ha a Locus listáját is figyelembe vesszük.
Egy finn anyanyelvű írótól ez óriási teljesítmény, a zsánerben még nem is volt erre példa.
További információk:
- Rajaniemi csak a 2000-es évek közepén kezdett el angolul írni.
- Főállása egy nem mindennapi céghez köti.
- A regény folytatása várhatóan 2012 első felében jelenik meg az Egyesült Királyságban The Fractal Prince címen.
Kapcsolódó link:
Egy kis segítség a regény kifejezéseihez
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
