Ma két ismertetőben a finn SF új csillagával, Hannu Rajaniemivel foglalkozunk, akinek már az első könyve megjelenését is hatalmas hype övezte. Juhász Viktor és Kánai András osztja meg gondolatait Rajaniemi első sci-fi regényéről.
Ismerkedjünk meg egy finn szerzővel, aki Skóciában él, science-fiction történeteit angolul írja, az elismertsége pedig nemzetközi, amit ráadásul rögtön az első regényével sikerült elérnie. Megérdemelten: Rajaniemi jól ír, könyve örökzöld témát dolgoz fel és egy nagyon ötletesen megalkotott világot helyez mögé.
Jean le Flambeur a távoli jövő Naprendszerének legtehetségesebb tolvaja, aki egyforma könnyedséggel lovasít meg zsebórákat vagy surran be a mesterséges intelligenciák gondolatai közé. Ráadásul finom, művelt úriember, akit jobban motivál az intellektuális kihívás, mint a piszkos anyagiak. Azonban egyszer őt is eléri a végzete, és a történet kezdetén már egy Dilemmabörtön rabja, amíg egy Mieli nevű hölgy ki nem menekíti onnan. Természetesen az efféle mentőakciók sohasem teljesen önzetlenek, ezért Mieli, illetve rejtélyes pártfogója is egy igazán nagyszabású akcióhoz akarják felhasználni le Flambeur szakértelmét. A Mars egyik mozgó városában végrehajtott akciót azonban számos akadály nehezíti, például a társak közötti túlzott bizalmatlanság, egy zseniális detektív felbukkanása, illetve le Flambeur előző élete, amire nem emlékszik. (A sztorit egyébként három nézőpont-karakteren keresztül látjuk: le Flambeur mellett szerepet kap Isidore, az ifjú detektív-zseni, és Mieli is).
A történetről szabadjon is ennyit, mielőtt lelőnénk a fordulatokat. Lássuk inkább a többi összetevőt, ami ezt a 2010-es regényt ilyen sikeressé tehette.
Hálás téma felhasználni az úri tolvaj toposzát – ha valaki jól csinálja, ezzel nehéz mellélőni. És Rajaniemi jól csinálja: le Flambeur tökéletesen megtestesíti a halhatatlanná vált gentleman thief karaktert (elegáns főhajtásként akad is pár célzás a nagy előkép, Arsène Lupin felé). Hiába tolvaj, mégis tudunk szurkolni neki, vajon átjut-e az ellene felépített védelmen; érdeklődve várjuk, miként alakul a macska–egér játék az ellenfelével, a szintén zseniális detektívvel – és akkor még a tolvajszakmából adódó egyéb, különféle komplikációkat nem is említettük.
Másrészt a The Quantum Thief kifejezetten ötletes science fiction, ahol a háttér nem csak kulissza, amit bármikor lecserélhetnénk mondjuk az 1912-es Párizsra. Sok minden felfedezhető benne az utóbbi évek kortárs sci-fijeinek hívószavaiból (mint a poszthumanizmus vagy akár a szingularitás), de vannak űrhajók is, meg egy kicsit űroperás hangulatú, monumentális Naprendszer. Rajaniemi ráadásul rengeteg apró ötlettel színesíti a világot ahhoz, hogy a végeredmény teljesen újszerű legyen. Ott van például a Mars, ahol az idő szó szerint pénz és a lakók az emlékeiket, illetve minden társas érintkezésüket a számunkra a facebookról ismert privacy settingekkel védik, meghatározva, kinek mennyit mutatnak meg magukból (szó szerint és átvitt értelemben is). És akkor még nem is említettük az olyan kis pluszokat, mint a 21. századi MMO-klánokból kifejlődött csoportosulás vagy a helyi rendvédelmi erők, a cádikok.
Sokszor emlegetik a könyv kapcsán Greg Egant, de a The Quantum Thief sokkal inkább tűnik egy hard sci-fivel kevert szórakoztató kalandregénynek, mint ízig-vérig hard sci-finek. Ami egyébként számomra egyáltalán nem gond – lehet, hogy sekélyes vagyok, de csalódott is lettem volna, ha a fülszövegben felvezetett sztori és a jövő mestertolvaja helyett kvantumfizikát kapok. A magam részéről ebben az arányban bármikor szívesen fogadom a keményvonalas és a könnyed sci-fi keverését. Aki azonban a kritikák hatására egy új Greg Egant vagy Asimovot várt (a neveket bárki helyettesítse be szívének kedves írójával), az könnyen csalódhat. Ha már itt tartunk, a mesterdetektív-tolvaj párbajtól egyébként többet vártam – amilyen ígéretesen indult, olyan hamar elsikkadt. (Talán majd a folytatásban – a befejezés lezárja a történetet, mégis eléggé tágra nyitja a kaput a többi rész előtt).
A másik észrevételem pont az ötletgazdagsággal kapcsolatos – nagyon szeretem, ha egy szerző sok apró, egyedi elemből építkezik, de a The Quantum Thief kicsit furcsán oldja meg mindezt. Először bedob a mélyvízbe, és az olvasó csak kapkodja a fejét, majd mire az elszórt utalásokból kikövetkezteti, mi micsoda, akkor a szerző váratlanul magyarázni kezd, tompítva ezzel a felfedezés örömét.
Mindent összevetve számomra a The Quantum Thief így is a tavalyi év egyik legkellemesebb élménye, és mások is így lehettek vele, mert kiváló kritikai fogadtatásban részesült. Az önmagában még nem egyedülálló, hogy egy eddig novellákban utazó, ismeretlen szerző első regényét így felkapják (Paolo Bacigalupi ugyanezt az utat járta be a The Windup Girl-lel tavaly), de az már ritkább, amikor az angolszász fantasztikum ilyen lelkesen fogad egy külföldi szerzőt. Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy a finn Hannu Rajaniemi hosszú évek óta Edinburgh-ban él és dolgozik (húrelmélettel foglalkozik amúgy), angolul ír és tagja volt a nem kis névnek számító Charles Stross fémjelezte sci-fi írókörnek (aki ajánlót is írt a könyvhöz) – ez mégsem ugyanaz, mint angolra fordított regénnyel házalni egy külföldi kiadónál. Viszont úgy érzem, Rajaniemi példája jól mutatja, hogyan lehet előnyt kovácsolni abból, ami néha hátrány: a The Quantum Thief esetében a finn hatás nem csak a Kalevalából vett neveket jelenti, hanem hangulatában és bizonyos megoldásaiban is más, mintha egy amerikai vagy egy brit írta volna. Viszont mindez csak annyira érződik rajra, mintha óvatosan adagolt egzotikus fűszer lenne, és a szerző nem esik túlzásokba. Mert a kevesebb néha több, és amit egy külföldi író néha ellenállhatatlanul egzotikusnak tart, az az angol vagy amerikai célközönség számára nagy mennyiségben inkább csak érthetetlen vagy elriasztóan furcsa. A The Quantum Thief pedig egyik sem: érdemes megpróbálkozni vele.
További információk:
- Az író honlapja, elefántokkal: http://tomorrowelephant.net/
- Válogatás az online elolvasható novelláiból
Hozzászólások
[juhaszviktor további írásai]