A legfontosabb tudnivaló a filmmel kapcsolatban az, hogy sokkal-sokkal jobb az előző két résznél. Nem tudom, hogy ennek van-e ahhoz köze, hogy a Disney kihátrált a Narnia-filmek mögül a Caspian herceg sikertelensége után, vagy az új rendező számított ilyen sokat: akárhogy is, ez volt az első Narnia film, ami kifejezetten tetszett.
Segíthetett ebben az is, hogy a könyvsorozatból is messze ez az egyik legsikerültebb kötet (a másik Az ezüsttrón), és a tengeri kalandok jó alapot szolgáltattak egy látványos, de nem feltétlenül gyermeteg díszletek közé szoruló filmhez. Az első rész például már azért is elkerülhetetlenül negédes volt imitt-amott, mert hőseink először tényleg egy sálas faunnal találkoznak, majd egy munkásosztálybeli hód házaspár otthonában lelnek menedékre, és ez még ugye csak a kezdet.
Egy hős egér barátsága még egy sárkányból is embert faraghat.
Ezen a ponton hozzátenném, nálam az is sokat számított, hogy ebben a részben kevesebb volt az idegesítő, beszélő állat. Persze tudom, hogy Narnia épp attól Narnia, hogy idegesítő, beszélő állatok laknak benne, de akkor is… Könyvben nem feltűnő, hogy egyes fajoknak mennyire rosszul áll az antropomorf viselkedés, de egy filmben nem lehet elkenni a látványt. Nálam a már említett hódoknál végképp meg is bukott ez az elképzelés. Azóta tudom, hogy a Kisvakond is csak szóban és rajzfilmen nem lenne ijesztően természetellenes. A Hajnalvándor szereplői között szerencsére csak egy bikával és egy egérrel kezdett megbirkóznia rugalmatlan szellememnek, de a bikát egyszerűen minotaurusznak látta a képzeletem, szegény Cincin lovagot pedig csak a film végére szoktam meg.
Ebben a részben a két idősebb Pevensie testvér már nem szerepel: már nem gyerekek, nem juthatnak át Narnia mesevilágába. A két kisebbik, Edmund és Lucy kiállhatatlan unokatestvérükkel, Eustace-szel laknak, aki külön keresi az alkalmat, hogy idegesíthesse őket. Egy ilyen alkalommal egy megelevenedett tengeri tájképen át jutnak Narniába, ahol az előző részben megismert Caspian herceg halássza ki őket a vízből, és fogadja hajója, a Hajnalvándor fedélzetére. Edmund és Lucy örül, hogy újra Narniában lehet, de a meglehetősen rossz természetű, egyke Eustace egyáltalán nem lelkesedik a megelevenedett mesevilágért.
Bármennyire is fordulatos és izgalmas amúgy a könyv, alaposan át kellett írni a történetet, hogy filmként is működhessen. Megszoktuk, hogy egy film egy hosszabb történetet mesél el, így a könyv utazgatós-felfedezős, epizodikus felépítése helyett megpróbálták az eredeti eseményeket úgy átszabni, hogy a sok kis kalandocska egy nagy, összefüggő ívet kövessen. Meglepőn jól sikerült nekik, bár néhol kicsit hatásvadász és közhelyes lett az eredmény – ám óriási előnye, hogy az is izgulhatott a fordulatokon, aki emlékezett a könyvre. Persze biztos akad, aki szerint, azzal, hogy adtak a történetnek egy legyőzendő „főgonoszt”, alapvetően megváltoztatták az egész könyv mondanivalóját, de én nem így látom. Továbbra is arról van szó, hogy tisztának, őszintének, bátornak, kitartónak, szerénynek kell lenni, a kísértésnek ellen kell állni, és ha mi magunk gyengék volnánk, ott van Aslan, és segít.
Aslan vonzódik a ruhásszekrényekhez, de a női hiúságot nem kedveli.
Bár Aslan időnként tényleg megtámogatja erkölcsi tántorgásra hajlamos hőseinket, ebben a részben tompábbak a keresztény allegóriák, mint az elsőben voltak. Ezzel persze nem került magasra a léc (fárasztó is lenne, ha Aslan minden részben meghalna és feltámadna), és így is öt percenként szembesülünk vele, hogy ó jaj, aki enged a kísértésnek, az nagy bajt kavar, de a kellő bűnbánat még azt is jóra fordíthatja. Ez a teljes sorozat sajátossága (és ebben a nagyon sulykolós formában szerintem hibája), de egy félig-meddig gyerekfilmben ennyi még elfért. Az szinte már vicces, amikor az egyik szigeten Caspian és Edmund összenéz, hogy ha itt kincshalom van, az csak rosszat jelenthet. Persze tény, hogy Narniában ezt hamar megtanulja az ember – ha valami túl szép, azzal nem az a baj, hogy nem igaz, hanem az, hogy velejéig romlott, és mindenkit bajba kever.
A látvány a legtöbbször pazar, néhol viszont (például a gonosz, zöld füst esetében) nem is annyira kivitelezésében, mint megfogalmazásában gyenge. A forgatásra megépített hajó láttán alighanem Jack Sparrow kapitány is elismerően meghúzná a rumos flaskát, de a szigetek többsége is kellemes volt, és a gyügyük láthatatlan kastélya kifejezetten tetszett. Néhány felnőtteknek készült fantasy filmmel ellentétben ebben egyáltalán nem voltak szinte már horrorfilmbe illő elemek vagy nagyon nyomasztó részek, nekem nem is illettek volna bele, de ahogy a kritikákat elnéztem, volt, aki épp ezt hiányolta.
A színészekkel sem volt semmi különösebb bajom, a Caspian királyt alakító Ben Barnes már az Easy Virtue-ban is tetszett (nem fantasztikus film, de érdemes megnézni), és a gyerekekre sem lehet panasz. A Lucy-t alakító Georgie Henley már nem olyan bájos kis manó, mint az első részben, de kifejezetten tetszett, ahogy épp csak utaltak rá, hogy a maga kiskamasz módján fülig szerelmes a daliás, ifjú királyba (akinek nyilván nem tűnik fel a dolog, és különben is Lucy nővéréről, Susanről álmodozik). A Eustace-t alakító Will Poulter kifejezetten jól hozza a durcás, utálatos kisfiú szerepét.
Liliandil egy csillag leánya - az első csábító szépség Narniában, akire nem gyanakszanak hőseink
Nem tudom eldönteni, hogy valakinek, aki nincs tisztában Narnia alapvetéseivel, ez a film mennyire érthető vagy érdekes, de bőven elég, ha a néző annyit tud, hogy van Narnia, a beszélő állatok otthona, és Aslan, a csodatevő, jó beszélő oroszlán (valójában Jézus). Ami ezen felül történik – például, hogy a mi világunkból is átkerülhetnek oda gyermekek – az mind viszonylag érthetőnek tűnik a filmben. (Engem gyermekként eleve csak az érdekelt volna, hogy én miért nem kerülök át ilyen izgalmas helyekre.) Aki egy fantasy film esetén beéri a kellemes kalandokkal, fordulatokkal és látvánnyal, és nem ragaszkodik az emberfeletti szenvedélyekhez, az ijesztő és a nyomasztó részekhez, az alighanem jól fog szórakozni a filmen.
Kapcsolódó link:
Hozzászólások
[tapsi további írásai]
