Ha hihetünk az urban fantasy regényeknek, akkor London sokkal több annál, mint aminek elsőre látszik, és a hétköznapi város ráncaiban, repedéseiben, árnyékos zugai között természetfeletti lények, varázslók, hősök, szörnyek, esetleg egész kis zsebbirodalmak léteznek.

London sok szempontból tökéletes regényhelyszín, ha a valóságot akarjuk keverni a fantasztikummal. Kevés olyan nagyváros van, ami ennyi könyv, film, képregény helyszínéül szolgálna: rendkívül karakteres metropoliszról van szó, ezért a hétköznapok kulisszái, mint a londoni metró alagútjai, a vörös téglás házsorok vagy a turistalátványosságok kellően ismerősek ahhoz, hogy közéjük lehessen illeszteni a fantasztikus elemeket. London ráadásul hatalmas, vén és sokszínű város, komoly múlttal és azzal a patinával, ami kifejezetten adja magát a természetfeletti, a mágia és a titokzatos, ősi titkok felvonultatásához.

haunted_coverA hétköznapi London alatt vagy mögött megbúvó mágikus London ötlete messze nem új és egyedi koncepció, de szerencsére egyike azoknak a toposzoknak, amelyek szinte kifogyhatatlan mennyiségű témát kínálnak. Némi túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy ami New Yorknak a noir vagy a szuperhősök, az Londonnak az urban fantasy, mármint a kategória eredeti jelentésében (a modern világ és a fantasztikum találkozása, és nem a paranormális románc, ami kisajátította magának ezt a címkét). Rengeteg regény bizonyítja, hogy a mágikus London csak kiindulási pont, amelyből bárki kibonthatja a maga változatát. Az urban fantasy londoni szekciója mára annyira népessé vált, hogy ebben az ismertetőben nem is tudunk foglalkozni mindegyikkel, de az alapozáshoz szerencsére már nem kell külföldről rendelni könyveket. Az 1996-ban eredetileg tévésorozatnak indult Neverwhere Neil Gaimantől magyarul is beszerezhető Sosehol címen, China Miéville 1999-es King Ratje szintén kapható magyarul (Patkánykirály), habár azt talán kevesen tudják, hogy ezeknek a könyveknek a szellemi elődje már a hetvenes években megjelent, ez pedig egy ifjúsági sorozat, a szintén angol Borrible-trilógia Michael de Larrabeititől.

Cikkünk a londoni urban fantasy egyik mellékhajtására fókuszál. Az alapfelvetés egyszerű: ha Londonban (alatta, mögötte) mindenféle mágikus és természetfeletti kultúrák léteznek, logikusan következik, hogy a két világ találkozása nem lesz konfliktusmentes. Ha pedig valahol felüti a fejét a természetfeletti bűn, akkor szükség van speciális bűnüldözőkre – talán ebből a gondolatból sarjadhatott ki az az alzsáner, amit angolul „supernatural police procedural” néven is emlegetnek, ami viszonylag laza fordításban azt jelenti, hogy természetfelettivel kombinált nyomozós sorozat. A következőkben ennek a kategóriának nézzük meg a Londonban játszódó történeteit, hátha valakinek kedve támad elmerülni a brit mágus-detektívek világában. (Ha valaki a sima fantasy és a krimi ötvözetére vágyna, jóval szélesebb körből válogathat, az viszont már egy másik ismertető témája lenne, akárcsak az amerikai témájú történetek.)

Whispers_Under_GroundKezdjük a Peter Grant-sorozattal, mert magyarul is beszerezhető, sőt éppen mostanában érkezik itthon a harmadik kötet, a Whispers Under Ground (Föld alatti suttogás címen). A szerző Ben Aaronovitch, az első rész, a Rivers of London (London folyói) pedig talán a legjobb példája annak, mit lehet kihozni az urban fantasy, a krimi és London kombinációjából. Hősünkről, Peter Grant londoni közrendőrről kiderül, hogy fogékony a természetfelettire, ez pedig felkelti Thomas Nightingale felügyelő figyelmét, aki egy titokzatos paktum értelmében a londoni rendőrség egyetlen varázslója. Peter rögtön meg is kezdi a munkát a hirtelen két főre bővült ügyosztályon, és mágustanoncként ismeri meg London rejtett oldalát, ahol folyóistenek torzsalkodnak egymással, a Sohóban őrült varázslók üzemeltetnek titkos laboratóriumokat, a metróalagutakban különös lények húzzák meg magukat és akár egy lakótelepi toronyház is okkult titkokat rejthet.

A Peter Grant-sorozat könyvei nagyon jól megírt, élvezetes történetek. Fokozatosan, regényről regényre bővül a mágikus London, sorban bukkannak fel új szereplők, derülnek ki eltemetett titkok a mágikus múltból, de ettől függetlenül minden epizód teljesen egyedi ügyet dolgoz fel. Önállóan is élvezhető történetek ezek, bár a finoman átívelő főszál összekapcsolja a könyveket.

Külön jó pont, hogy főhősünk londoni rendőr, aki hekusként gondolkodik, és a nyomozás közben a mágia mellett vagy helyett kihasználja a munkája adta lehetőségeket, a térfigyelő kameráktól kezdve az irattáron át a személyes kapcsolatokig. Aaronovitch ráadásul kifejezetten hihetően mutatja be a Met belső működését és összes bürokratikus ostobaságát ahhoz, hogy hihetővé váljon a közeg. London, mint helyszín szintén életszerű, nem pedig közhelyes klisé, ha valaki esetleg járt a brit fővárosban, otthon fogja magát érezni. Angolul jelenleg öt kötetnél járunk, és éppen most kellett volna érkeznie a hatodiknak, de sajnálatos módon meghatározatlan időre elcsúsztatták.

severed-streets-UK-eb_300

Hasonlóan erős a realista nyomozós szál – és persze a bürokrácia szerepe – Paul Cornell „Shadow Police” néven futó sorozatában (ez magyarul nem elérhető). Az első regény, a London Falling olyannyira modern kriminek indul, hogy a történet harmadáig nehéz eldönteni, vajon a körzeti drogbáró lebuktatásán ügyködő különleges rendőri egység tényleg természetfeletti ügybe keveredett-e. Cornell még Aaronovitchnál is több energiát fordít arra, hogy a nyomozás hihető legyen, és ettől meglehetősen szárazzá is válik a történet, de végül egy ponton Quill felügyelőt és csapatát csak elnyeli a mágikus London, ahol egy több száz éves, boszorkányszerű entitással gyűlik meg a bajuk (annyira brit regényről beszélünk, hogy az ügyben jelentős szerepet játszik egy helyi focicsapat patinás történelme). A második rész, a The Severed Steets már nem húzza az időt, és rögtön a másik Londonban kezd a mágikus képességeiket próbálgató nyomozókkal, de továbbra is maradt igen valóságos alapokra építkező brit krimi, ami ezúttal a szó szerint alvilági klubokra koncentrál. Viszonylag erős a párhuzam a Peter Grant-könyvekkel, bár személy szerint Ben Aaronovitch történeteit sokkal erősebbnek érzem mind sztoriban, mind karakterekben, Cornell regényei jóval vegyesebb képet mutatnak minden szempontból. A hangulatuk is kifejezetten más, a Shadow Police Londonja jóval sötétebb, kegyetlenebb város, amit a szerző ügyesen, fokozatosan épít, mélyít, ezért minden fenntartásom ellenére csak érdekel, mit hoz ki a kísértetekből és a varázslókból  a most érkező harmadik részben, ami a Who Killed Sherlock Homes? címen fut.

krakenHa maradunk a londoni mágiaügyi rendőröknél, de elszakadunk a valóságos ügymenettől, megkapjuk China Miéville Kraken című regényét (magyarul is megjelent, ugyanezen a címen), ami sokkal színesebb és sokkal őrültebb, mint az előzőek. A Természettudományi Múzeumból eltűnt, preparált polip körül bonyolódó cselekmény egy kultuszokkal és a mágikus diaszpórákkal foglalkozó rendőri különítményt mutat be, ahol a titkárnők rezzenéstelen arccal gépelik le a lehető legfurcsább jelentéseket is, a számítógépeket pedig mágikus tűzfalak védik. Róluk már sokkal nehezebb elhinni, hogy a Scotland Yard kötelékébe tartoznak, mint mondjuk Peter Grantről, de ez végül is illik a Kraken eszeveszett Londonjához, ahol a bandaháborúkat természetfeletti erővel rendelkező szekták vívják, a régivágású londoni gengszterek varázslatokkal próbálják elintézni egymást és rendszeresen közeleg valamelyik szekta apokalipszise. Az ellopott polip utáni nyomozás csak egy szál a sokból, de éppen eléggé erős ahhoz, hogy a regény helyet kapjon ezen a listán, ráadásul a magam részéről bármikor el tudnék viselni még legalább egy olyan könyvet, ahol Collingswood, a szabadszájú mágus-közrendőr és az FSZBCS többi tagja old meg bűnügyeket a kultuszháborúk Londonjában.

devilyouknow

A természetfeletti London bűneseteinek megoldásához nem feltétlenül kell rendőrigazolvány, mint azt Mike Carey Felix Castor-sorozata is bizonyítja (magyarul szintén nem elérhető). Az első regény, a Devil You Know olyan Londont mutat be, ahol az ezredforduló környékén elkezdtek visszatérni a halottak szellemei, és kísértetként okoznak problémákat, már ha nem élő testeket megszállva garázdálkodnak vérfarkasként vagy üldögélnek elhagyatott utcákon zombiként, és az alkalmanként megidézett démonokról inkább ne is beszéljünk. Felix Castor exorcista, aki az ártó szellemek elűzésével  foglalkozik, viszont gyakran kénytelen szembenézni azzal, hogy egy kísérteties jelenés mögött olykor teljesen hétköznapi, mocskos bűnügyek állnak. A sorozat remekül ötvözi a komor magándetektív-sztorikat az urban fantasyvel, ahol az esetek teljesen hihetőek és izgalmasak, és egyelőre öt regényből áll. A kötetek laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, de érdemes egyben olvasni a sorozatot, mert a tétek következetesen nőnek, mellékszereplők válnak egyre fontosabbá, és lassan bomlik ki a központi konfliktus, amit az utolsó könyv szépen el is varr, bár a szerző szeretné folytatni a jövőben a szériát. Castor cinikus, megfáradt figurája mindvégig kedvelhető, Carey remekül ír, és Aaronovitch és Cornell történeteihez hasonlóan letér a megszokott londoni turistaútvonalakról, hogy azt a nagyvárost mutassa be, amit csak azok ismernek igazán, akik ott élnek.

Nem regény, de főszereplőjét és témaválasztását tekintve erősen kapcsolható Castorhoz a Hellblazer című képregénysorozat, ami a láncdohányos, cinikus angol mágus, John Constantine történeteit meséli el (a karakterről Raoul Renier publikált részletes esszét még egykor a régi endlessre, érdemes elolvasni). A több száz epizódban felbukkanó Constantine ugyan nem kizárólag Angliában tevékenykedik, de a Londonban játszódó történetei, különösen azok, amiket Warren Ellis vagy éppen Mike Carey írt, tökéletesen bemutatják a város bűnös és természetfeletti oldalát, ahol ballonkabátos főhősünk általában kifejezetten démoni ügyekben segít a rendőröknek vagy az áldozatoknak.

FULL-DARK-HOUSE-PBÉs a végére maradt egy kakukktojás, Christopher Fowler Bryant & May-sorozata. A széria első kötete, a Full Dark House első pillantásra (sőt másodikra is) tökéletes példája lehetne a természetfeletti és a krimi összeházasításának. A két idősíkon játszódó történet jelenében megismerjük a két idős nyomozót, Arthur Bryant és John May felügyelőt, akik hosszú és eredményes pályafutásuk alatt kizárólag bizarr és megmagyarázhatatlan esetekkel foglalkoztak a London Police Department’s Peculiar Crimes Unit tagjaiként. A történet elején utánuk nyúl a múlt és valaki megpróbálja eltenni őket láb alól – ehhez kapcsolódóan pedig visszatekintünk a legelső esetükre még a Blitz idején. London talán legsötétebb napjai ezek a második világháború idején, amikor a német gépek rendszeresen bombázzák a várost, azonban a Soho egyik színháza az elsötétítéssel vagy az élelmiszerhiánnyal mit sem törődve egy botrányos előadásra készül. Aztán sorban lidérces és rejtélyes balesetek érik a színészeket, akár egy gótikus kísértettörténetben, és felbukkan a frissen alakult nyomozócsoport két felügyelője a színen. Talán poéngyilkosságnak tűnik, ha elárulom, hogy a rejtély feloldása teljesen evilági (valószínűleg másképpen olvastam volna én is, ha ezt előre tudom), de a különleges ügyekre szakosodott nyomozópáros, a kísértetjárta hangulatú, vén színház, a babonák és az okkultizmus miatt mindenképpen érdemes megemlíteni, arról nem is beszélve, hogy a klasszikus angol krimik kedvelői nyugodtan lecsaphatnak rá (a sorozat többi részét elnézve egyébként a későbbiekben is megmarad a kacérkodás a természetfelettivel).

Utószóként pedig következzen két olyan sorozat, amelyek nem a modern korban és nem kifejezetten Londonban játszódnak, de említés szintjén nem hiányozhatnak a felsorolásból, ha az angol „supernatural crime procedural” a téma. Az egyik Carnacki, a szellemvadász hat különálló története William Hope Hodgsontól, avagy klasszikusan a kandalló mellett elmesélt esetek egy okkult detektív életéből, aki a századelő Angliájában hajszolja a kísérteteket néhány varázslattal és egy technomágikus eszközzel felszerelkezve (magyarul egyelőre nem létezik, angolul viszont ingyenesen olvasható.) Randall Garrett Lord Darcy-sorozata viszont egy teljesen alternatív 19. századi Angliába kalauzol, ahol a tudomány helyét évszázadokkal ezelőtt átvette a mágia, a címadó főhős pedig varázslóba oltott Sherlock Holmesként nyomoz a klasszikus detektívregényeket idéző bonyodalmakban (magyarul talán egyetlen novella jelent meg a sokból még a nyolcvanas években, egy krimiantológiában).

Ezzel zárul viszonylag hosszúra sikeredett sétánk a londoni mágikus alvilágban. Ha ennek ellenére bárki úgy érzi, valami kimaradt, nyugodtan jelezze a kommentmezőben. 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 7 hozzászólás érkezett.

  1. Balfake szerint:

    Iain Sinclair irodalmi munkásságának nagy része London “pszichogeográfiai” feltérképezésére irányul, bár az ő nagyon furcsa és szürreális modora távol áll a fenti, jobbára meglehetősen rövidnadrágos fantasyktől.

    A Coilnak meg van egy remek száma Lost rivers of London címmel:

    https://www.youtube.com/watch?v=qqQktg9brDY

  2. juhaszviktor szerint:

    Nem teljesen értem, minek cibálod a valóban szürreális irodalomban utazó Sinclairt egy _urban fantasy_ _krimikkel_ foglalkozó cikk alá (hacsak nem olvasottságod fitogtatása volt a cél), de… oké?

    “jobbára meglehetősen rövidnadrágos fantasyktől”

    Ehhez pedig engedd meg, hogy külön gratuláljak.

  3. Balfake szerint:

    Részben tényleg a fitogtatás volt a cél, de szerintem nem ilyen élesek a határvonalak, és a specifikusan Londonnal és még specifikusabban a fantasztikummal foglalkozó Sinclair említése hasznos, éppen azért, hogy szabadabban álljunk a műfajhoz. A valóban kissé lekezelően rövidnadrágosnak titulált mai fantasyvel (az urbánnal is) többek közt az a bajom, hogy csak meglévő elemeket permutál és nem bánik elég bátran a nyelv eszközeivel (nem egyenlő lila művészkedés – kivéve talán Miéville, bár nála meg a fal adja a másikat). Lassan 50 évvel azután, hogy az új hullám kiharcolta az irodalmi tudatosságot, a bátor szerzők megint falazzák magukat vissza a gettóba.

  4. juhaszviktor szerint:

    Így sokkal érthetőbb, köszönöm. Azért csak a krimire – és itt definíció szerint is inkább szórakoztató irodalomról beszélünk – és az urban fantasyre koncentrál a cikk, mert egyébként meg hatalmas a merítés, ahol Sinclairtől Moorcockon át a YA mágikus Londonokig mindenről beszélni kellene (ezt jeleztem is egy félmondatban az elején). Leheetne és kellene még is ezzel foglalkozni, de ez nem ennek az ismertetőnek a témája.

  5. Kelt szerint:

    Ha már a rövidnadrág emlegetése megvolt, akkor bedobnám ide a Savile Row-i öltönyt is. Stross Laundry-történetei szerintem beleillenek a sorba. Nem közeli a rokonság, mert a váltottkasztú démonológus kém IT-szupportosok beutazzák a világot annak védelmében, de vannak a sztoriknak jellemző londoni részei. Például abban a Milton Keynes-ben, amiről a Good Omens óta nem tudjuk, hogy a menny vagy a pokol felelős érte.

  6. Attila szerint:

    Strossnak a Laundry történetei annyiban beleillenek a sorba, hogy van, ami Londonban játszódik, de többnyire annyira szarok, hogy kár pazarolni rájuk az időt.

    Egyáltalán, Strossra kár pazarolni az időt.

  7. juhaszviktor szerint:

    A Laundry sorozatot őszintén szólva nem jutott eszembe beilleszteni a sorba, mert számomra egyrészt nem klasszikus nyomozós krimik, mint ezek, hanem LeCarré-féle (később meg Bondos) hidegháborús kémsztorik pulppal keverve, másrészt meg csak nyomokban játszódnak Londonban, inkább más angol városokban vagy a világ különböző részein – a második kötet konkrétan már a Karib-tengerre visz, és így tovább, de valóban megért volna egy említést a Carnacki és a Lord Darcy sztorik mellett.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon