G. R. R. Martint a magyar közönségnek bemutatni aligha szükséges, Tűz és jég dala regényciklusa második magyar kiadást is megért, ami hazánkban háromszorosan is ritkaság: fantasyól van szó és – mindeddig befejezetlen – regényfolyamról. Az első kiadás borítóján szereplő trilógia megjelölés ne tévesszen meg senkit, a negyedik kötet is megjelent már, és még további háromra van kilátás.

Martin írói módszerét elnézve én a nyolcadik részt is elképzelhetőnek tartom, és a rajongók nevében csak azt kívánhatom, Isten tartsa meg a szerzőt egészségben, erőben, és nem kevésbé ihletett állapotban. A saga írása ugyanis éppen két évtizede kezdődött, olykor évekig is elhúzódó, mély hullámvölgyekkel, melyekről az angolul olvasók leginkább a szerző (not a) blogjából szerezhetnek tudomást.

 

G. R. R. Martin

A ciklusról sokan és sokat írtak már, most itt, az SFmagon is megtesszük a G. R. R. Martin tematikus hét alkalmából, melynek apropóját nem más adja, mint az első kötetből készült HBO filmsorozat premierje. A héten lesz szó külön a filmsorozatról, Martinról, a sagából készült társasjátékról, e cikkben kifejezetten a  regényfolyamról írunk.

A tartalmi ismertetéstől természetesen eltekintünk. Esélytelen. Talán annyi elég is, hogy egyfajta „rózsák háborújáról” olvashatunk egy képzeletbeli, középkori kontinensen, Westeroson; Yorkok vs. Lancasterek, avagy Starkok vs. Lannisterek, de a sor még folytatható lenne néhány másik könyvbeli dinasztiával.

A regény világa rendkívül gazdag és sokrétű, az első részben az olvasóra zúdul nagyjából száz, néven említett szereplő, akik később is fel-felbukkannak. Martin nagy erőssége a névadás (inkább úgy értendő ez a megállapítás, mi nem Martin erőssége?), és sok-sok oldallal (kötettel) később is bevillan az olvasónak, hogy melyik házhoz kötődően találkozott azzal a névvel korábban. Akinek esetleg nem, az hátralapozhat a függelékhez. A könyvekhez egy nem túl bonyolult térkép is tartozik, sok más fantasy regénytől eltérően a földrajzi viszonyoknak tényleges hatása van a hatalom birtoklására, katonai stratégiára.

Martin erősségeivel és a regény gazdagságával folytatva, a szerző szemmel láthatólag otthonosan mozog a középkori fegyverek fajtáiban, használati módjában, a heraldikában, a középkori(as) konyhaművészetben és ruhaviseletben, ismeri a lovagkor jellegzetességeit és a nomád lovas népek szokásait egyaránt, a középkori (európai) feudalizmus felépítését, és az ebből fakadó politikai döntésmechanizmust. Utóbbiak jó része a színfalak mögött születik, nem a csatamezőn, és ha valaki nem elég ügyes (gátlástalan) játékos, akkor könnyen (és rövid úton) holtan végzi.

Westerost és történelmét leginkább úgy kell elképzelni, mint sok-sok apró és nagyobb fogaskereket, mely összeköttetést teremt az óceánon túli világokkal is. Ha pedig valahol beindítják az egyiket, az egész gépezet mozgásba lendül: a könyv elején Ned Stark Királyvárba utazik, és innentől kezdődik a Starkok kálváriája. Nednek azonban északon jelentős feladatai lettek volna: vajon azzal, hogy eljött Deresből, nem váltott-e ki valami más, jóval később, hosszú távon jelentkező problémát is? A sor a végtelenségig folytatható, a történet (a fogaskerekek) összetettségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a rajongók itthon és külföldön egyaránt számtalan internetes fórumon vitáznak és spekulálnak a szereplők múltját, jelenét, és persze a lehetséges jövőjét illetően. A szerző által elhintett tudatos vagy tudattalan információmorzsák a regények többszöri, direkt ilyen szemmel történő elolvasásakor még jobban a felszínre kerülnek, és rengeteg összeesküvés-elmélet született pl. Havas John vagy Tyrion Lannister valódi származását illetően.

A regényciklus mindeddig nem tűnhetne másnak, mint egy alternatív középkori világnak egy elképzelt kontinensen. A Tűz és jég dala azonban vérbeli (high) fantasy, a természetfelettivel rögtön a prológusban szembesülhet az olvasó. És aztán nagyon, nagyon sokáig nem. Ez adja a regényfolyam egyik érdekességét: a mágia igen közvetetten jelentkezik, maguk a szereplők jó része kétkedve fogadja a furcsa eseményekről szóló beszámolókat, és hajlamosak a véletlenre, vagy más szereplők összeesküvésére fogni a megmagyarázhatatlant. Mindeközben az olvasó tisztában van vele, hogy ténylegesen mágia áll a háttérben, a szkeptikus szereplők azonban nem egyszer végzetes döntést hoznak, amikor ignorálták a varázslat hatalmát.

 

A mágia egy percig sem tűnik „kockacsörgősnek”, alkalmazása pedig „mechanikusnak”, ami gyakori hiba szokott lenni a fantasy regényekben. A varázslás nem tolakszik előtérbe, Westeros alapvetően a mi világunk fizikai törvényei szerint működik, és ettől még inkább véres valóság érzetünk támad egy-egy kedves szereplő (sőt, nézőpontkarakter) elvesztése láttán. (Szinte azt kívánjuk, lépjen a színre egy varázsló, és hozza vissza az életbe az egyiket, a másikkal meg végezzen). Erre csak rátesz egy lapáttal a szexualitás és az erőszak nyílt, naturális ábrázolása, melyek egyike sem öncélú, mindig hozzájárulnak a szereplő és a világ jellemzéséhez, nagyfokú hitelességet kölcsönözve nekik. Sőt, bizonyos kapcsolatok nagyban kihatnak a saját és mások sorsára.

Martin minden szívfájdalom nélkül végez a más történetekben szokásosan „kedves, és sérülékeny, ámde mindig halhatatlan” mellékszereplőkkel, de nézőpontkarakterekkel is – különösen ez utóbbiaktól támad „senki sincs biztonságban” érzésünk. (És mindezek miatt a Tűz és jég dala kifejezetten felnőtteknek való olvasmány).

 

Az olvasó hamar barátságot köt a szereplők jó részével, míg másokat végletesen gyűlölni fog, ami nem jelenti azt, hogy kevesebb érdeklődéssel olvasná az ő fejezeteiket. Valamennyien érdekes, eredeti figurák saját mozgatórugókkal és érdekszövetséggel, elvekkel vagy elvtelenséggel, és persze külsővel. Martin nem a viszonylag gyakori, lassú sodrású mesélést eredményező, „mindentudó harmadik személyű narrátor” nézőpontját választotta, hanem mintegy belehelyezkedik egyes szereplők jól megválasztott szemszögébe, és az olvasó is kizárólag arról szerez tudomást, amiről az adott karakter.

A regény felépítésének és megírásának kulcsa is ez: az írónak azt kell helyesen kiválasztania, ki legyen nézőpontkarakter? Nem dönthet pl. a Pók, Királyvár egyik legnagyobb intrikusa mellett, mert szükségképpen lelőne vele rengeteg poént. Az első részben Theon Greyjoy érdektelen választás lett volna, és ha valakit a könyv felénél feláldoz, nyilvánvalóan őt sem teheti az olvasó szemévé (azaz nem érdemes). Olyan karaktert sem választhat nézőpontkarakternek, aki az eseményektől távol van, nincs köze a történésekhez, vagy neki magának nincs, vagy soha nem lesz ráhatása a cselekményre. Ez utóbbi azért érdekes, mert pl. a Stark család tagjai a szélrózsa minden irányába szakadnak, egymással már nem/alig találkoznak, mégsem felesleges egyikük szemszöge sem. (Még a talán leggyengébb láncszem Sansáé sem).

A nézőpontkarakterek alkalmazása azzal jár, hogy szinte semmi mesélés (semmi mellébeszélés, üresjárat) nincs a regényekben, jelenet követ jelenetet, rengeteg a párbeszéd, mintha valóban filmsorozatot néznénk. (Ez alighanem Martin forgatókönyvírói tapasztalatának is köszönhető). A leírások viszonylag ritkák, elszórtak, de annyira erős, jellegzetes ecsetvonásokkal ábrázoltak, hogy a helyszínek hamar megelevenednek a szemünk előtt.

A világ rendkívüli összetettsége, a múlt jelenig ható eseményei a karakterek szemén és fel-feltörő visszaemlékezésein át szűrődik az olvasó felé, és az író sosem tesz kitérőket annak érdekében, hogy hosszan elregélje pl. egy vár vagy egy elveszett nép történetét. Mindezekről – kizárólag akkor, ha fontosak – röviden, velősen, legtöbbször más szereplők elbeszéléséből értesül a nézőpontkarakter, és vele együtt az olvasó. Az információ ilyen formában történő adagolása bravúros; feszültséget teremt, és mindvégig fenntartja az érdeklődést. Nagyon sokszor előfordul, hogy egyes nézőpontkarakterek révén az olvasó birtokába kerül fontos információknak, amelyekről egy másik karakter viszont nem tud, és óhatatlanul is izgulunk érte, hogy valamiképp megmeneküljön a rá leselkedő veszedelemtől. Mindez – akár csak a valóságban – olykor kínos félreértésekhez, egymás mellett elbeszéléséhez, ez pedig rendszerint tragédiához vezet.

A nézőpontkarakterek további sajátossága, hogy a gondolataikat is látjuk (csak egy hajszál választja el attól, hogy minden egyes fejezet E/1-ben íródjon). Emiatt gyakori a spekuláció, a lehetőségek mérlegelése, és a tettek, szavak és gondolatok közti ellentét egyszerre történő megjelenítése. (Pl. Tyrion óvatosan hízeleg gátlástalan nővérének, Cerseinek, miközben látjuk megvető, gyűlölettel teli gondolatait, amelyeket nem oszt meg a nővérével, de az olvasó tudomást szerez róluk).

A karakterek egyedisége szavaikban, stílusukban is megmutatkozik, ha Martin egyszer sem írná oda a párbeszédekhez, hogy ki beszél, akkor is be tudnánk azonosítani a szereplőt. Minden lehetőséget megragad, hogy jellemezze őket, nincsenek felesleges pillanatok vagy szavak; a finom úri hölgy Sansa nem fog otromba poénokat elsütni, ellenben megbotránkozik rajtuk, míg Tyrion kedélyes, szabad szájú és fergeteges beszólásokra ragadtatja magát még olyanokkal szemben is, akiktől semmi jóra nem számíthat. (Igen, a könyvből a szarkazmus és az irónia sem hiányzik).

A nézőpontkarakteres írásnak azonban van egy nagy hátránya. A sok, rövid, novellaszerű, és szinte minden egyes alkalommal cliffhangerrel végződő jelenet között óriási az ugrás: néha több száz kilométerrel arrébb történő eseményekre váltunk. (Pl. királyvári intrikából – Ned Stark, Tyrion Lannister – északra, a Falra – Havas Jon –, vagy akár egy másik kontinensre – Daenerys). Ilyenkor nagyon nehéz belehelyezkedni, belerázódni a gyökeresen eltérő karakter felfogásába és élethelyzetébe (hasonlítsuk csak össze Sansát vagy Brant, pedig mindketten gyerekek és testvérek); különösen erős félbeszakításkor alig tudja megállni az olvasó, hogy ne lapozzon előre a következő Tyrion vagy Havas Jon fejezethez, hogy lássa, mi fog történni. Martin egyébként utólag „szabdalta fel” az eseményeket, tehát ő maga írás közben jellemzően nem ugrált. Megírt egymás után több, de egy karakterhez tartozó fejezetet, és ha elakadt, akkor másik szereplőre váltott, és addig is tudat alatt – vagy félig tudatosan – „kattogott az agya a hogyan tovább?”-on. Ha rájött a megoldásra, visszatért a félbehagyott szálhoz. Emiatt fordulhatott elő az is, hogy a regények egyre híztak, és egyes szereplők jeleneteiből olyan sok lett, hogy két külön könyvbe volt kénytelen szerkeszteni őket (lásd a negyedik kötet, és az idén remélhetőleg napvilágot látó ötödik rész esetét; Tyrion, Daenerys fejezetei mind a következő kötetbe kerültek át ilyen módon).

Egyszóval Martin méltán híres, rendkívüli író, és azt gondolom, nagyon szerencsés dolog volt részéről, hogy olyan sokáig kivárt a megfilmesítés jogának eladásával; nem kötött kompromisszumot, és most a filmadaptáció elkészítésében tevékenyen részt vehet. Egyúttal azt is remélem (és ezzel biztosan nem vagyok egyedül), hogy a megfilmesítés újabb lendületet ad neki az íráshoz, és a Jég és Tűz dala nem marad befejezetlenül.

 

A kóbor lovag - a képregény hazai kiadásának borítója

Érdekességek a szerzőről

  • Gyermekként Martin szörnyekről szóló történetekkel szórakoztatta a környékbeli barátait; felnőttként, a ’70-es években sakkversenyeken indult, illetőleg versenyeket rendezett.
  • Nemrégiben kötötte második házasságát Parris McBride-dal, akivel 1981 óta él együtt.
  • Művei számtalanszor kiérdemelték a legnagyobb sci-fi és fantasy díjakat, így többek között besöpörte (többször is) a Locus-, Hugo-, Nebula-, és a World Fantasy-díjat.
  • Az R.R. a nevében: Raymond Richard.
  • A ciklushoz tartozó, egyik előzménynovellából (A kóbor lovag) képregény is készült, mely magyarul elérhető (Delta Vision Kiadó), a tematikus hét keretében olvasható lesz róla egy ismertető itt, az SFmagon.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 12 hozzászólás érkezett.

  1. kwindu szerint:

    Érdekes engem Inkább a Hunyadi János korára emlékezett Westeros világa. Mintha csak a Hunyadi Cillei ellentétet fantasy környezetbe ültette volna Martin. Egyébként a regény ciklus nagyon jó csak nekem kicsit túl van írva, ha a végére érek, nem fogom, újra olvasni valószínűleg bár ki tudja. Ettől fügétlenül már sok barátomnak ajánlottam vegye meg, mert ez egy igazi klasszikus ami valóban méltó párja Tolkien munkáságának( aminek nagy rajongója vagyok magam is).

  2. Snow szerint:

    nem csak a koborlovagbol keszult kepregeny, a Sworn swordbol is van, es mar keszul a Mistery Knightbol is.

  3. jakirte_jak_cyr szerint:

    Engem érdekelne az is, hogy mi a sorozat gyengéje? Mert eddig már számtalan dicsérő/ajnározó kritikát olvastam róla. A tiéd tárgyilagos és korrekt, de kimaradt, hogy mi az ami nem tetszik, ami annyira nem jött össze?

  4. lorinczy_judit szerint:

    Ha kimaradt, az azért van, mert elkötelezett rajongó vagyok. :D

    A negatívum ízlés kérdése, ahogy írtam is, nehéz egyik szereplőről átugrani és belehelyezkedni egy másik intrika fonalába.

    Az elején nagy az infódömping, ami sokakat elriaszt(hat).

    Nincs befejezve a történet.

    Olvastam olyan véleményt, amely szerint a karakterek, főleg a gyermekszereplők, azon belül is főleg a két Stark-lány hiteltelen, felnőttes. (Csakhogy a világ sem gyerekszoba, amibe csöppennek).

    Van, akit zavarhat az erőszak vagy a szexualitás, és a fantasytól inkább, hmm, mesét vár, vagy tolkieni, esetleg Lewis-féle (keresztényi) hitvallást, erkölcsi tanmesét az ifjúságnak. Martin ezzel szemben könyörtelenül ábrázolja a legmélyebb emberi gonoszságot és gyarlóságot, és szívfájdalom nélkül végez az olvasó szívének kedves szereplőkkel is akár. Ez nem ifjúsági irodalom.

    És voltak olyanok is, akik alaposan mellélőttek olyan véleménnyel, hogy a SoIF kizárólag fiúknak íródott és nem szólítja meg a női olvasókat…
    http://www.tor.com/blogs/2011/04/a-response-to-the-ny-times-game-of-thrones-review

  5. Envoy szerint:

    Nem nagyon tudok hibát mondani én sem (abban a két kötetben, amihez eddig szerencsém volt). Amúgy épp a gyerekek felnőtté válásának folyamatát tartom a könyvek legnagyobb erényének, ezen a téren talán Daenerys és Robb viszi a prímet, akik elveszítik azt, akire eddig támaszkodtak, aki döntéseket hozott helyettük, ráadásul ők kerülnek parancsoló, felelősséggel járó pozícióba.

  6. jakirte_jak_cyr szerint:

    Nekem az ismertetőkből az jött le, hogy az olvasók pont azt szeretik Martin fantasyjében, amitől az olvasással elszakadni igyekeznek: a valóságot.

  7. Hackett szerint:

    Jakirte:
    Szerintem a zsenialitása mellett a legfőbb gyengéje az, ami szinte minden féltégla ciklusnak, hogy egy idő után túlírttá kezd válni.
    Mivel a sok a nézőpont karakter, néha nem mindegyik nézőponthoz sikerült erős cselekményt, jelenetet írni.
    És spoileresen:
    Engem Arya 3 könyvön át tartó bolyongása a Kardok viharában már nagyon irritált, mert nem történt vele túl sok releváns dolog, miközben másik karaktereknél pedig sokkal lényegesebb események zajlottak.
    Néhány nézőpont karaktert én feleslegesnek tartottam.
    A harmadik regényben pedig már nagyon fura volt, Danerys még mindig teljesen elkülönülő szála.
    Ezektől eltekintve azonban csak ámulni lehet Martin zsenialitásán, ahogy fél mondattal olyan karaktereket alkot meg, amiket más írók egy egész regényben sem képesek, és a mesélőkéje bármit feledtetni tud. Én kocka scifi olvasóként nehezen tudom befogadni a fantasyt, de Martin simán áttörte ezt a gátat, és az egyik kedvenc írómmá vált.

  8. Gaines szerint:

    Hackett:
    SPOILERS
    Megátalkodott Arya-rajongó vagyok, úgyhogy nagyon szerettem a 3. évados szálát. Főleg a Beric Dondarrion-féle, sötétebbre vett Robin Hoodos szakasz tetszett.
    Daenerysnél meg pont a 3. kötetben kezdtem érezni, hogy lassan, de biztosan közeledik Westeroshoz.

  9. Nihil szerint:

    Jakirte: én ezt írtam a ciklusról figyelmeztetőnek, hogy:
    “A jég és tűz dalát tehát inkább azoknak ajánlom, akik vevők a cinikus, sötét történetekre, akik szeretik, ha a realizmus játszik döntőszerepet, a mágia pedig a háttérbe szorul, illetve akit nem zavar, hogy a regények egy regimentnyi szereplőt mozgatnak. Akadnak ugyan derűsebb pillanatok, de sokszor mintha ezek azért lennének, hogy utána hőseink még jobban pofára essenek.”
    Az itt felsoroltak van, akinél pozitívum, van, akinél negatívum.

    Ami engem illet, én már úgy rászólnék a Másokra, hogy csipkedjék magukat, rombolják le a Falat (ezt biztos az emberek fogják, ha erre sor kerül, ld. a kürt), aztán irtsák a jónépet. Igaz, az ötletes, hogy az emberek jól legyengítik magukat az érkezésükig, és hogy nem is kell démoni ellenség a háborúskodáshoz, meg jó a seregnyi árnyalt oldal… de azért lassan rátérhetnénk a Másokra.

    Emellett, mint írtam, embere válogatja, mennyire bírja a cinizmust… számomra néhol már túl komor, egyszer a Kardok Viharát emiatt félre kellett kicsit raknom, és elolvasni az Anansi fiúkat. De a másik véglet ilyen téren Sanderson és Rothfuss a maguk már-már naivan überpozitív feel-good emberi hozzáállásukkal… én azt is lenyelem, de számomra az ideális a kettő között lenne. Ez persze szubjektív dolog.

    Viszont Martinnál tetszik, hogy a mágia az egy misztikus, sokáig háttérben levő erő, amit (eddig) nem magyaráznak agyon – éppen ezért meg van benne a varázslat. Kedvelem Sandersont, a mágiarendszerei jópofák tudnak lenni, tetszett a Ködszerzet is… de az agyonmagyarázott mágiarendszer is tud olyan rossz lenni, mint a találomra írt, és az a veszélye, hogy pont a varázslat veszik ki belőle. Ezt csak azért írom, mert úgy érzem, nagyon sokak számára az igazi mágia azt jelenti, ahol töviről-hegyire tudjuk a mérteket, óraműpontossággal… holott ironikus módon a valóságban az óramű sem biztos, hogy úgy működik (ehhez elég egy minimális hiba).

    Végül pedig egy regénynek nem kell feltétlen csak eszképistának lennie. Persze a lényeg mindig az, hogy művelünk valamit, de Martin a földhöz ragadt, bölcs meglátásaival, amit a karakterek szájába ad, nagyon sokat tud adni.

  10. Szíriusz szerint:

    Én csak ámulni tudtam mindezon a komplexitáson, amit a regényekben olvashattam. A névválasztást én is kiemelendőnek tartom, egyszerűek, logikusak, és könnyen elkülöníthetővé teszik a karaktereket.
    Negatívumként azt lehet a sorozatnak felróni, hogy sokat kell várni a folytatásra :D

  11. kavics szerint:

    Imádtam, de a negyedik kötet már nem volt jó.

    Spoileresen:
    Ott van a lovag akinek a POV-ja csak egyetlen epizódig tart, ennek semmi értelme nem volt, és addig nem tett olyat, hogy mellékszereplő kapjon POV-ot. Láthatóan a lovag sztorija csak prolognak volt szánva, de aztán kinőtte magát…
    És a cselekmény nem tartott sehova, míg az első három kötetet azért össze lehet foglalni egy-egy kerek mondatban, ez itt teljesen szétfolyó időhuzó valami lett. Sorozat terminológia szerint filler.
    Nagyon félek, hogy az egész regényfolyam csak egy lufi lesz, egyszerűen az első kötetekben minden szál tartott valahova, de 4.edikre szétesett. (legjobb lenne ha kiderülne, hogy ez csak írói fogás akar lenni és a polgárháború pusztítását akarja így bemutatni..

  12. Nihil szerint:

    Kavics: én a negyedik részt még nem olvastam, egyszerűen azért, mert a kedvenc karaktereimet átpaterolták, helyettük meg megkapjuk Cersei-t… én abban bízom, hogy a Sárkányok táncában beindulnak azok a dolgok, melyek eddig a Hét Királyság szempontjából eddig várattak magukra… a Mások ostromolják meg a falat (vagy valami), Daenerys pedig Tyrion útmutatásával kezdje meg az inváziót (és igen, Dany szála a 3-ban kezd el Westeros felé irányulni, a 2-ban csak lézeng… nincs egyedül, és bevallom, a második ilyen szempontból nekem kevesebb, mint az 1 és a 3… kevés, a könyv elején megkezdett történetszál vesz nagyobb fordulatot, ld. Arya, Sansa, Catelyn)… jég és tűz adjon hírt magáról! :)

    Másrészt töredelmesen bevallom, hogy volt szó arról, hogy Martint csak dicsérni szokták… ennek kapcsán meg kell említenem, hogy én elolvastam A varjak lakomájának szerkesztői megjegyzését, és nem kicsit volt ellenszenves, hogy abban más kiadók által magyarul megjelentetett fantasy művekhez hasonlítva fényezik Martint, függetlenül attól, mi a véleményem az említett fantasy alkotásokról. Különben sem értem, hogy mi értelme volt, mert aki megveszi a negyedik részt, az már úgy is tudja, mit lehet szeretni Martinban… valahogy az egész rohadtul nem passzolt oda még akkor sem, ha eltekintünk attól a fantasy-műves dologtól.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon