SFmag

Ha létezik még napjainkban klasszikus értelemben befutott sci-fi író, akkor Alastair Reynolds az. Pár éve kötött egy gigaszerződést a Gollancz-cel, mely tíz év alatt tíz regényre kötelezi őt, és amiért cserébe egymillió angol font ütheti a markát. Egy ilyen elköteleződés egyrészt megadja azt az anyagi biztonságot, melynek birtokában nyugodtan dolgozhat az író. Másrészről nyomás alá is kerül a szerző, ihletre nem várhat, terméketlen időszakokat nem engedhet meg magának. Kicsit aggódtam hátReynoldsért, mert a szerződés aláírása óta azt a minőséget nem tapasztaltam Tőle, amit korábban néhány regényével produkált. Tavalyelőtt aztán elkezdett egy új regényciklust, a Poseidon’s Childrent, melynek nyitódarabjáról nem olyan régen írtunk. A világűrbe kilépő, és azt lassan meghódító emberiség története egy afrikai eredetű család sorsán keresztül.

A magyar fantasztikus könyvkiadás egyik nagy mostohagyereke Paul McAuley. A spekulatív irodalom számos alzsánerét felfedező, és mindenhol emlékezeteset alkotó brit szerző igazán megérdemelné, hogy végre valaki átültesse magyarra valamelyik művét. A választék széles, de pár héttel ezelőtt én valószínűleg a Quiet War univerzum nyitódarabját ajánlottam volna, ha bárki megkérdez. (A Fairyland pedig szoros második lett volna…) Azóta viszont elolvastam a már régóta tervezett Confluence – könyveket, és ez némiképp megváltoztatta a véleményemet.

Az embernek az lehet az érzése, hogy a hetvenes évek science fictionjében virágkorukat élték a hatalmas mesterséges objektumok – avagy Big Dumb Objectek –, ugyanis ha átfutjuk ennek az évtizednek a fontosabb sci-fi díjait, jó pár olyan művet találunk, amelyekben főszerepet kapnak. Ebbe a sorba illik John Varley Titán című regénye, ami Hugo és Nebula jelölt is volt, 1980-ban pedig elnyerte a Locus magazin olvasóinak díját.