Christopher Nolan befejezte Batman avagy a sötét lovag trilógiáját, és ezzel belépett a sikeres háromrészes filmkészítők nem túl népes táborába. Az akadályokat könnyedén és sikeresen vette, kerek egészet alkotott, lezárta, felemelte a Denevérember történetét.
A képlet ilyen egyszerű – már ha A sötét lovag – Felemelkedést (The Dark Knight Rises) a sorozat részeként tekintjük, mert ha csak önmagában nézzük, már nem olyan egyértelmű a dolog. Vajon jobb-e ez a film, mint a második epizód, A sötét lovag? A válasz: nem. Nem, mert nincs benne olyan karizmatikus „gonosz”, mint Joker (és főleg Heath Ledger) volt, és mert a Felemelkedésbe Nolan túl sok mindent akart belezsúfolni, így a film kapkodós lett, nagy lépésekkel halad előre, csak néha lassít le egy-egy jelenet kedvéért. Nincs idő a túl sok szereplők kibontására, a jelenetek rendes felépítésére, kidolgozására. És így is két és fél órásra sikerült.
Mégis működik a film, mert Nolan és testvére jó érzékkel adagolja az információt, és a történettel együtt a tét és a feszültség is egyre nő.
Nyolc év telt el Batman visszavonulása óta. Bruce Wayne ki sem mozdul otthonából, a börtönök tele vannak, a bűnözés szinte a nullára esett vissza. Béke van Gotham városában. Persze ez csak a látszat, mert a háttérben sötét erők gyülekeznek Bane vezetésével.
A film epikus összecsapást ígér, és meg is kapjuk, igaz, a korábbiakkal ellentétben sokkal képregényszerűbben tárja elénk Nolan a végső harcot, mert ahogy neki is egyre nagyobb szabású akciókat és egyre erősebb szereplőket kell bemutatnia, akaratlanul is egyre eltávolodik a valóságtól. De még így is jóval realistább az ábrázolás, mint bármely másik képregény film esetében.
Nézzük a szereplőket! Nolan a korábbról ismert karaktereket már nem mutatja be, csak egy-két mondattal felskicceli őket, és ennek sajnos főleg Alfred és Bruce Wayne látja kárát.
Bane az új gonosz, aki egyszerre hasonlít is Jokerhez és különbözik tőle. A fizikuma erőteljes, meghatározó, és mivel Tom Hardy arcát maszk takarja a filmben, a testével kell eljátszania a karaktert, amit remekül old meg. Bane testtartása, gesztusai emlékezetesek maradnak – persze annyira nem, mint Heath Ledgeré. Mégis sokban hasonlít Jokerre: pusztítani akar, robbantgat, káoszt szít. Azonban szemtől szemben méltó ellenfele Batmannek.
A másik új szereplő Selina Kyle, akit Anne Hathaway alakít. Féltem, hogy a túlságosan jó kislányos színésznőnek nem áll jól a szerep, de szerencsére pozitív csalódás ért, és még a verekedős jelenetekben sem éreztem cikinek. Sokat nem tudunk meg ugyan róla, de jól kiegészítik egymást a főszereplővel.
Harmadikként a Joseph Gordon-Levitt alakította Blake rendőrt említeném, aki előbb Gordon, majd Batman segítőjeként lép színre. Az ő karaktere mentalitásban Wayne és Gordon keveréke, a tenni vágyó rendőrt és polgárt testesíti meg.
A sötét lovag – Felemelkedés önálló filmként nem állja meg a helyét, rengeteg szállal kötődik a második, de főleg az első részhez, ezzel kerekké formálja a trilógiát, és ezzel együtt le is zárja azt. Garantáltan nem lesz hiányérzete senkinek a végén, legfeljebb azt bánhatjuk csak, hogy Nolan nem készít több Batman történetet.
Hozzászólások
[raves további írásai]
„De még így is jóval realistább az ábrázolás, mint bármely másik képregény film esetében.”
Ezt én sosem tartottam szempontnak szuperhősök esetén, ahogy nem hiszem, hogy pl. a Trónok harca azért lenne jó fantasy, mert hogy kevés fantasy-elemet tartalmazna. 🙂
A cikk szerencsére nem nyilatkozik elítélően a kevésbé realista ábrázolásról, ami nálam jó pont, de ha már szóba került, meg kellett említenem.
Bevallom, számomra amúgy Batman mindig is az egyik legszürreálisabb hős volt, valahol Pókember inverze – míg általánosságban Pókember és az ellenfelei fantasztikus képességekkel rendelkező hétköznapi beállítottságú emberek, addig általánosságban Batman és ellenségei nem rendelkeznek természetfeletti képességekkel, ellenben iszonyat elborultak (jó, persze kivételek akadnak, de hol nem?).
Bevallom, annak ellenére, hogy tiszteletben tartom Nolan realista olvasatát, számomra Batman jobban működik abban a kicsit gótikusabb-noirosabb világban, ami pl. a rajzfilmet jellemezte.
Persze, ha Nolant és az azt megelőző Schumacher alkotásokat nézzük, akkor érthető, hogy miért is preferálják sokan a realistább ábrázolást… persze, a Schumacher alkotásokkal nem az elrugaszkodottságuk volt gond, hanem a gagyiságuk a neon-disco Gothammel meg a mellbimbós jelmezzel. Azt hiszem, ez is erősítette meg ezt az előítéletet – pedig a fantasztikust is lehet jól művelni… no, a Schumacher verzió az nem az volt.
A filmet még nem láttam, de pótlom hamarost. 🙂
A kevésbé realista ábrázolást azért tartottam fontosnak kiemelni, mert a korábbi két rész ezen a vonalon haladt. Talán ezért is kedvelik olyan sokan ezt a verziót, mert azoknak is bejön, akiknek amúgy nem tetszik a képregények világa. Ez persze csak tipp.
„A kevésbé realista ábrázolást azért tartottam fontosnak kiemelni, mert a korábbi két rész ezen a vonalon haladt.”
Igen, ezt gondoltam, oda is akartam ezt a sejtésemet írni még a második bekezdésemhez, de aztán elfelejtettem. 🙂
„Talán ezért is kedvelik olyan sokan ezt a verziót, mert azoknak is bejön, akiknek amúgy nem tetszik a képregények világa. Ez persze csak tipp.”
Úgy tűnik, minél jobban hasonlít egy kitalált világ a miénkhez, minél kevésbé elrugaszkodik el attól, annál többen képesek magukat „odaképzelni”. Van egy ismerősöm, aki pl. azért kedveli jobban a Harry Pottert A gyűrűk uránál, mert annál el tudja képzelni, hogy az a valóságban is megtörténhet. (Figyelem, nem hiszi, csak el tudja képzelni, ez által jobban bele tudja élni magát.)
Ezért van az, hogy a fősodorbeli szuperhősök voltaképpen nem változtatják meg maguk körül komolyan a világot, ahogy pl. a Watchmen szereplői tették, csakhogy a legismertebb példát említsem. Én mondjuk ezeket szeretem, de ez tényleg ízlés kérdése is. 🙂
Érdekes téma ez. Mármint a Sötét lovag-trilógia realitása. Szerintem is jobban illik Batmanhez a valamivel elborultabb, noirosabb hangulat, pl. Gotham City a harmadik, mostani filmben semmiben sem különbözik Manhattantől, csak a nevében. Még az utcák neveit is számok jelzik stb. Ezzel szemben Gotham City mindig is valahogy egy beteges, nem teljesen mesebeli, de azért a realitástól elrugaszkodó város volt az én szememben, gignatikus szobrokkal, az épületek felett átívelő hidakkal stb. (Ezt Nolan a KezdődiK!-ben még próbálta is megtartani, miközben reálisabbá tette, és nekem például abban a részben tetszett legjobban Gotham atmoszférája) Tulajdonképpen a Batman és Robinban szereplő Gotham áll a képregény hangulatához legközelebb, persze az a film ettől független egy rakat hülyeség.
És Nihil! Én is Pókember ellentéteként gondoltam Batmanre, mind a hangulatot, mind a karaktereket nézve. A Pókember vidámabb, mesésebb, világosabb – persze ettől még nem mellőzi a tragikumot -, maga a fő- és címszereplő jelleme, életfelfogása pozitívabb és emberközelibb. Ezzel szemben Batman valóban egy sötét lovag, egy arctalan, néma hős, és hogy ezek közül kinek mi jön be, tényleg ízlés kérdése. Nekem személyesen Pókember világa jobban tetszik, jobb érzés „kalandozni” benne, Peter Parker sokkal hétköznapibb, érthetőbb személyiség, mint a köpenyes igazságosztó. Persze Batmant is szeretem, és Nolan jó munkát végzett, grandiózus trilógiával indította el ismét a Batman és Robin után lecsillapodott Batman-lázat.
Nem túlzsúfoltabb ez, mint A király visszatér Gyűrűk Ura zárófilm.