Sam Lowry olyan szokványos figura, hogy be sem kellene őt mutatnom, hiszen ülhetne akár mellettünk kollégaként a munkahelyünkön. Nincsenek túlzott ambíciói, jelenlegi feladatait kompetensen, de nem túl nagy szorgalommal látja el. Kapcsolata főnökével meglehetősen szívélyes, aki sokszor elnéző és hálás beosztottja segítségéért. Hiú anyjával a viszonya azonban eléggé feszült, aki egyedül saját arcplasztikájára és fia előléptetésére tud gondolni. Az őt körülvevő világ fonákságait észreveszi, olykor morog is rájuk, ennek ellenére nincs több együttérzéssel azok iránt, akivel kibabrált a rendszer. A hétköznapi kisember ő – legbelül, álmaiban viszont rendíthetetlen hős, aki Ikarusz-szárnyakon siet a bajba jutott hölgy megmentésére.
Soha nem született még ilyen átlagos karakter a disztópiafilmek zsánerében. Nem szolgálja ki olyan nyilvánvalóan a rendszert, mint Winston Smith, Guy Montag vagy akár Logan 5, amikor szembekerül egy özveggyel, azt is jófejségből vállalja magára. Nem egy kivételezett idióta, mint Freder Fredersen, de nem is egy kívülálló, mint Vadember John, az Időjáró, Miles Monroe, az olyan deviáns személyekről nem beszélve, mint Alex DeLarge vagy Zed a Zardozból. Olyasvalaki, aki kicsit megveti ugyan a többieket begyepesedéseik miatt, de ugyanúgy elvegyül köztük, ugyanúgy betölti a ráosztott szerepet, és ha berzenkedik, azt sem a rendszer igazságtalansága, hanem az őt ért kényelmetlenségek miatt.
Ebben rejlik a film sava-borsa, mert lássuk be, a Brazil egyébként távolról sem a legeredetibb sötét jövőt bemutató alkotás. Ahhoz elég hűen követi az általa karikírozott 1984 történetét, emellett messze nem az első disztópikus mű, ami a szatirikus hangvételhez fordul, elég csak a Hétalvóra vagy a könyv tenyérbemászó főhősének narrációját túltolt színpadiassággal pótló Gépnarancsra gondolnunk. Ráadásul a világot bemutató vicces elemek is sokszor mennek át rövid, pár másodperces szkeccsekbe, melyek olykor kilógnak a történetből.
Nem ezért időtálló. Terry Gilliam alkotása ugyanis annyira a kisemberre teszi a hangsúlyt, hogy nem is igazán érdekli őt az azt elnyomó autoriter hatalom. Nincs Nagy Testvér, Mustapha Mond, tűzőrök vagy homokemberek. Nincs olyan karakter, aki – legyen valódi vagy kitalált az adott világon belül – megváltoztathatatlanul mások fölött áll. Persze, hogy akadnak főnökök és vezetők, de senki nem pótolhatatlan és így elmozdíthatatlan benne. Mr. Helpmann egy joviális, tolószékes idősúr, aki semmi rosszindulattal nem viseltetik hősünk iránt, ellenkezőleg, segíti, és amikor Sam kegyvesztett lesz, ott sem nagy eszmék kerülnek szembe egymással, hanem az öreges rosszallással megtoldott rutinnal viszonyul hozzá. Hiába dolgozik vallatóként, Jack Lint sem egy meggyőződéses rohadék, csak egy mezei alkalmazott, aki beviszi a kislányát a munkahelyére, képes tökéletesen semmitmondó bájcsevejre, a feleségével szemben pedig a legapróbb dolgokban is a főnöke pártját fogja.
Nincs szükség itt emberek arcán taposó csizmára, azt bőven helyettesíti az apátia, inkompetencia és kicsinyesség. Sokat elárul, hogy itt az asszonyok már önként tesznek cipőt a fejükre divatból, de ennél is elegánsabb megoldás az, hogy bár a kormány a legutolsó zugban is terroristát lát, valójában nincs ellenállás, se valódi, se a vezetőség által létrehozott. A társadalomhoz hasonlóan túlbonyolított és elavult technológia megy tönkre, életek tucatjait követelve minden alkalommal. Felelőst pedig mindig is egyszerűbb volt keresni, mint megoldást, mert utóbbihoz nekünk is hozzá kellene tenni a magunkét.
Különösen ironikus, hogy nem csak a gépelési hiba miatt közellenségnek nézett – és a vallatás során életét vesztő – Buttle ártatlan és ártalmatlan, hanem a rendfenntartók által égre-földre keresett Tuttle is. Nem egy rendszert földbe állítani kívánó szabadságharcos ő, csak egy romantikus lelkű kisember, aki szereti a munkáját. Márpedig ezzel ő mégis felforgató elem egy olyan világban, ahol kisujjunkat nem emelnénk fel embertársunkért, de azért a lábunkat keményen odatesszük, hogy másnak se legyen jó. Ebben kívülállónak számít Sam álmainak tárgya is, a kamionosként dolgozó Jill, aki valójában nem tesz egyebet, minthogy szomszédja segítségére siet, de már ezzel gyanús személlyé válik.
Mert ahogy nincs Nagy Testvér, úgy nincs se Kétperces Gyűlölet, se Emmanuel Goldstein, az emberek maguk dédelgetik az őket ért sérelmeket. Nincs újbeszél, minden egyes hivatal önszorgalomból gyárt saját eufémizmust arra, ha valaki egy vallatás során meghalna. Nincs állandó megfigyelés, nincs Eurázsia vagy Keletázsia, még csak nyomor sincs, az emberek fogyasztói jólétben érzik nyomorultul magukat. Mindaz, amit az 1984 felülről ráerőltetett az emberekre, azt itt önként veszik a vállukra.
Nem egy Sátáni Összeesküvés teszi tönkre a világot, hanem Mi. Még őrök sem kellenek hozzánk, nemhogy elnyomó rendszer, visszahúzzuk mi önként a kondérba a másikat.
Ó, persze legbelül mind hősök vagyunk, és szentül hisszük, ha ránk kerülne a sor, akkor majd úgyis kiszabadít minket az ellenállás. Katarzis, Nagy Igazságok, Még Nagyobb Ígéretek, függönyt le, jöhet a Vége főcím. Hiú ábránd, mondja Gilliam, és teljesen igaza van.
Valahol aktuálisabb a Brazil, mint valaha, pedig hát, mint minden disztópia, ez is figyelmeztetésnek íródott. A mi kudarcunk, ha nem szívleljük meg.
Pusztai Dániel
Érdekességek:
– A film a nevét Ary Barroso brazil zeneszerző Aquarela do Brasil művéről kapta, ami a játékidő alatt nem egyszer felcsendül aláfestő zeneként és amit angol nyelvterületeken csak Brazilnak ismernek. Ennél több köze a filmnek nincs a dél-amerikai országhoz.
– Ugyan a Monty Python tagjaként szerzett hírnevet magának, Terrence „Terry” Vance Gilliam a Brazilon kívül számos ismert és méltán elismert alkotással gyarapította a fantasztikus filmek műfaját, mint amilyen a teljesség igénye nélkül az Időbanditák, a Münchausen báró kalandjai, A halászkirály legendája, vagy a 12 majom.
Hozzászólások
[archnihil további írásai]
