Kevés film hagy az emberben annyira zsigeri érzéseket maga után, hogy még évekkel később is emlékszik az első megtekintésre. A dolog (The Thing, 1982) abszolút ilyen élmény volt számomra, de remélem, azoknak is, akiket én sokkoltam ezzel először. A férjem a mai napig emlegeti, mennyire rossz volt az üres lakásban aludni (próbálni), miután először látta. Ezek a benyomások nem csak feltétlenül rólunk, nézőkről árulnak el sokat (bár kétségtelenül igaz, hogy mindig is félős voltam), hanem arról is, a mai napig mennyire hatásos ez a negyven éves mozi.
Ha a szikár tényeket vesszük figyelembe, A dolog John W. Campbell Jr. Who goes there? című novellájának feldolgozása – ráadásul nem is az első. Howard Hawks adaptációja, A lény – egy másik világból (The Thing from Another World, 1951) szép sikereket ért el a maga idejében, de stílusában, megvalósításában nem felel meg a modern elvárásoknak. Az új feldolgozás időszerű volt, különösen, mert a világ is változott: míg eredeti feldolgozás sokkal inkább a világháborús és hidegháború félelmekre, a “Vörös veszélyre” (ti. kommunizmus) reagált, addig az 1980-as évekre, különösen Reagan konzervatív Amerikájára sokkal inkább a “tökös amerikai” mítosza volt a jellemző. A dolog azonban sosem vált “Schwarzenegger-filmmé”, ahol a nyers erő mindent legyőz (még akkor sem, ha valóban szerepeltetett egy “igazi” cowboyt, megidézve a nagy amerikai hős toposzát), helyette a szerzők az AIDS megjelenése és terjedése miatti félelmeket építették be a vérből kimutatható “fertőzés” gondolatába, az alakváltó iszonyatba.
A rendező, John Carpenter a testhorror zsigeri félelmét adta át a nézőknek, csontok ropognak, belek fordulnak ki, a vér és egyéb miazmák folynak bőségesen, miközben kreatív csapdákba hajtja szereplőit, akik sosem tudhatják, honnan és hogyan csap le legközelebb a lény. A kamera élvezettel időzik el az effektusokért felelős stáb munkáján, különleges nézőpontokból és szögekben mutatja meg az idegen szövet átalakulását, az ember-lény hibridek változatos formáit. David Cronenberg, a testhorror mestere ennél tovább ment későbbi munkájában, A légyben (The Fly, 1986), azonban ő szimpatikussá, szánandóvá tette borzalmas mutánsát. Carpenter nem akarja, hogy megértsük a lényt; sokkal inkább hasonlít egy elháríthatatlan veszélyre, egy természeti csapásra, semmint egy értelmes földönkívülire, ezzel is támogatva a film nem túl hangsúlyos, de mégis jelen lévő metaforáját.
A dolog azonban nem vált egy pillanatra sem “programfilmmé”, végig egy jó értelemben vett szórakoztató hollywoodi mozi, amin a rettegés közben néha elgondolkozunk. Időt szán arra, hogy felvázolja a karaktereket; ugyan egyikőjükről sem tudunk meg sokat, nem ismerjük meg előéletüket, de az antarktiszi kutatóállomás személyzetének dinamikáját felvázolja a film és személyiségük bemutatására is szán időt, hol pillanatokat, hol többet. Ezt támogatják a jelmezek és smink is, hiszen a cowboykalap és a szakáll, a ruhák egyértelműen a figurák alkotóelemei. Az Isten háta mögötti helyszín pedig külön dramaturgiai eszköz, ami nem csak intenzívebbé teszi a veszélyt, hiszen hőseink nem hagyhatják, hogy a lény kiszabaduljon innen, ugyanakkor klausztrofób tulajdonságaival az űrhorrorokat idézi.
A hosszabb felvezetés nemcsak arra jó, hogy a karaktereken keresztül jobban kapcsolódjuk a történethez (amit, sajnos, nagyon sok mai forgatókönyv elfelejt), de fokozza a paranoid hangulatot is. A néző a szereplőkkel együtt próbálja kitalálni, vajon mi történhetett, miközben a hőseink mellett a kutatóállomás is lassan darabjaira hullik. Feszült, s egyúttal perverz pillanatokat élünk át, ahogy várjuk, vajon milyen rémség bukkan elő álcái mögül: hol csak apró villanásokat látunk, mint a film egyik csúcsjelenetében, a kutyák átalakulásánál, ami tökéletes rémálomalapanyag, vagy meglepő megkönnyebbüléssel nyugtázzuk a csápokon sétáló idomot, ami korábban az egyik szereplő feje volt. A Rob Bottin vezetésével készített speciális effektusok sokat tettek azért, hogy ezt a filmet ne feledjük el: a valóban elkészített bábuk és sminkek a mai napig valóságosnak hatnak (a 2011-ben készített előzmény rosszul öregedő CGI-jával ellentétben).
A színészek legtöbbje nem A-ligás karakter, sokuknak talán ez a legkiemelkedőbb filmje, de szerencsére ez nem akadályozza őket abban, hogy jól megoldják a dolgukat. Kurt Russell, a korábbi Disney-kölyök a Menekülés New Yorkból (Escape from New York, 1981, szintén Carpenter-munka) után ezzel biztosította be helyét az akciósztárok között, amit aztán meg is őrzött nagyjából az 1990-es évek közepéig (és másodvirágzása is egy kaszkadőrrel kezdődött). Russell MacReady szerepében sokszor már-már irritálóan magabiztosnak tűnik, az események azonban néha őt is megtépázzák, de összességében Snake Plissken után ismét a coolság megtestesítője marad. Wilford Brimley Dokija hordozza hátán a kezdetektől a film morális súlyát, sorsa éppen ezért válik tragikussá. Keith Davidet pedig mindig öröm látni és hallani (főleg eredeti nyelven), figurájának ambivalenciája, gyorsan fenyegetővé váló jelenléte erősebbé teszi a mozi lezárását.
És tegyük hozzá, a “függővég” csak tovább erősíti a film legendás státuszát, annak feszültsége és az egész film fenyegető, rémisztő hangvétele garantálja az arra érzékenyeknél a lidérces álmokat, de közben elmerengünk azon is, vajon mi meg tudnánk-e hozni a szükséges döntéseket hasonló helyzetben. A folyamatos morális kérdésfelvetések miatt is többet ad A dolog az átlag zsánerfilmeknél, a végkifejlet bizonytalansága ugyanakkor szétfeszíti a hős áldozatvállalásán alapuló hagyományos happy end kereteit, utat mutatva a jövő sci-fi horrorjainak és a(z űr)cowboy toposz további dekonstrukciójának is. De ha nem megyünk nagyon mélyre, A dolog akkor is egy remek, bármikor (különösen télen és hóesésben) újranézhető mozi, ami semmit nem veszít az értékéből, ha ismerjük is a fordulatait. Mert félelemkeltő ereje nem merül ki a jump scare-ekben, alattomos feszültsége a mai napig ott vibrál a lény csontokat törő rejtélyében.
Hozzászólások
[makitra további írásai]
