2022 a fantasztikus zsánerbe tartozó filmek terén sok kerek évfordulóval ajándékoz meg minket. Szokásos Retromozi sorozatunkban éppen emiatt ezúttal nem egy esztendőre koncentrálunk, hanem a 30, 40, 50 éves mozikra.
Annak idején, 20 évvel ezelőtt nem sok vizet zavart az új-zélandi Andrew Niccol filmje. Pedig a – ma már modrosnak, réginek ható címválasztásával – S1m0ne névre keresztelt film mindent bevetett: Al Pacino-t, virtuális színészt egy kanadai modell alakjában, szatírát, a ’90-es évekből megmaradt figurákat (a nyomozó magyar hangja: Harsányi Gábor!), de abban az évben nem ezért a filmért lelkesedett a világ. A Truman Show írója, a kitűnő Gattaca rendezője nem tudta megismételni sikereit.
A film cselekményében és trükkjeiben nem öregedett valami szépen. Viszont a 2010-es években új erőre kapó MI-fejlesztéseknek köszönhetően nagyon is mai, vagy még inkább, holnaputáni problémákat fogalmaz meg. Eközben persze a Truman Show-hoz hasonlóan a valósághoz való viszonyunkkal kapcsolatban is feltesz egy-két kérdést.
Főszereplőnk magát az utolsó független rendezők egyikének látó Viktor Taransky (Al Pacino), aki képtelen bánni a filmjeiben szereplő nyűgös sztárokkal. A stúdió részéről betelik a pohár, amikor legújabb filmje forgatása közben összeveszik az ügyeletes, fiatal színésznővel, és ott maradnak egy félkész filmmel. Útilaput kötnek a lábára, de ahogy lenni szokott, a deus ex machina egy őrült, halálos beteg feltaláló figurájában érkezik. Az egzaltált Hank – akivel Viktor korábban egy, a film jövőjéről szóló konferencián találkozott – mindenképp szeretne még közelgő halála előtt egy fontos dolgot demonstrálni, Viktor azonban nem hallgatja meg.
A végrehajtók elől óceánparti házában rejtőzködő rendezőt azért megtalálja a néhai Hank egyik öröksége, amit elküld neki: egy merevlemez, rajta a Simulation One nevű programmal. A később Simone névre összehúzott kifejezés egy intelligens rendszert takar, amellyel bármilyen színészt játékra készen el lehet készíteni, tökéletes hanggal és látványvilággal – azaz a 2000-es évek eleji fantasztikummal.
Megszületik hát Simone (Rachel Roberts), aki játékával, bájával, megjelenésével lenyűgözi a nézőket, az embereket, meghódítja a világot. A bökkenő nyilván csak az, hogy Viktornak fel kell tartania a látszatot: egy hús-vér színésznőről van szó, aki annyira különc, hogy kerüli az embereket, miközben mindenki élőben is látni akarja.
Ez a sztori így leírva nagyon is a helyén van. A gond csak az, hogy Andrew Niccol, aki a Truman Show-ban annyi fordulatot volt képes elrejteni, ezúttal nem strapálta magát ezügyben. Vannak ugyan nehézségek a digitális sztárocskáját rejtegető rendező előtt, de ezeket meglepő könnyedséggel oldja meg. Nem tudunk sokat izgulni érte. Onnan kezd érdekes lenni a dolog, amikor rájön, hogy Simone túlnőtt rajta, és ezen a maga brutális módján akar változtatni.
Mindenesetre amit a rendező akar, azt elmondja: hogyan állunk hozzá a sosem látott sztárokhoz (ez nyilván közhely, csak a digitális jelenlét ad hozzá újat), és egy rendező sirálmait is meghallgathatjuk a rendezők kontrollja alól kiszakadt, ezernyi szeszéllyel megáldott sztárok magatartásáról (ez is közhely), és a probléma technológia segítette legyűréséről (ez a sci-fi szál 2002-ből).
A kócos Al Pacino persze jó, ahogy a ’90-es évek egyik üdvöskéjének, Winona Rydernek a szereplése is a helyén van. A film hangvétele egyszerre gunyoros és komoly, drámai és vígjátékos. Az egyensúly meg nem találása e két minőség között komolyan ront a film élvezetén.
A japán virtuális sztár, Hatsune Miku, a verseket író GPT-3 vagy a képgeneráló DALL-E korában azonban a film nézése után újra lehet gondolni, hogyan fogunk reagálni, ha tényleg értelmes, de mesterséges sztárok, alkotók fogják befolyásolni az ízlésünket.
A film legvége egyébként egy nagyon jó fricska, és mindannyian, akik olvastuk Viktor Pelevin orosz író P Generation című regényét, kellemes bizsergést érzünk. A valóság ugyanis egyre távolabb kerül tőlünk, és sehol nem látni a folyamat végét.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
