Az egyik legbámulatosabb tulajdonsága Philip K. Dick írói tehetségének (kiváltképp karrierje kezdetén), hogy milyen gyorsan tud bemutatni nyüzsgő, komplex, de ami még fontosabb, fatális hibával működő bürokráciákat. A Vulcanus kalapácsa egy Vulcanus 3 nevű mesterséges entitás köré szervezett világrend bemutatását vállalja szokás szerint kispolgári, egyszerű munkavégzők szempontjából, a legmagasabb rangú nézőpontkarakter (Dill igazgató) is kisszerű és folyamatos munkahelyi stressz alatt áll. Vulcanus 3 rendszere nagyon emlékeztet a jelenlegi oligarchiák működésére, elvégre a beleszólás hiányából és a kommunikáció egyoldalúságából eredő frusztrációkkal szembesülünk ebben az 1960-as filléres regényben.
A másik klasszikus PKD-motívum ebben a vallási (vagy legalábbis ideológiai) fanatizmus, jelen esetben a Gyógyítók nevű bagázs, akik a jelenlegi világrendet akarják elpusztítani, elsősorban Vulcanus 3 megsemmisítésével. A klasszikus totalitárius sci-fi formulák mellett nagy hangsúly van annak a koncepciónak a megértésén, hogy akár egy gép is irányíthatna, amely nemzetek és érdekel fölött áll (Max Derrat videóesszéje a Metal Gear Solid széria legmegrázóbb pillanatáról egyébként kifejezetten idevág).
És még ennél is több: paranoid, besúgókkal teli kémregények elemei lendítik a cselekményt, ahol minden pillanatban a meglévő rendszer vakfoltjait, beszivárgó elemeit vélik felfedezni a karakterek, saját helyüket féltik a merev, mégis ingatag hierarchián belül. Elviselhetetlen feszültségben való létezés, amely a békéért jött létre egy atomháború után (miért sikerül mindig relevánssá tennie a napi híreknek az éppen kiadott PKD-t, ezt tudnám felfogni egyszer), de a rendszert örökké fenntartó mantrák („miért, előtte jobb volt?”) is egy nap elkezdenek hamisan csengeni, a változás pedig megindul.
A csavarok itt is érdekesek, habár már ismerősek lehetnek innen-onnan (sohasem Dick előtti anyagokból, nyilván), inkább itt sem a regény különösebb mélysége vagy komplexitása az izgalmas, hanem az egy fejezetre jutó pillanatok sora, amikor leteszi az ember a könyvet, és olyan dolgokról kezd agyalni, hogy vajon mondjuk egy gépnek is lehetnek-e saját érdekei, ideológiája, vagy az ideológiai válságokból származó haszna. Ezek mögött természetesen full ponyva az egész, másfél novellányi cselekmény százhetven szellős oldalon, de abból is az olvasmányosabb, elegánsabb.
Intenzív in medias resből úgy szaladunk le a végkifejletig, hogy esélyünk sincs feldolgozni a felvázolt problémák összes aspektusát, a karakterek sorsáról is vázlatos benyomásaink maradnak, és tudom, hogy ez olvasói frusztrációt szokott magával hozni, de PKD esetén sohasem tudom ezt negatívumként emlegetni (legyen egy zárójeles caveat inkább), mert a szöveg pont annyira puritán és lényegretörő, amennyire megszoktam és megszerettem, szóval… a polcra, a többi közé, ahogy az már lenni szokott. Eldönthetetlen, hogy a jobb vagy a rosszabb könyvei közé tartozik, erősen élvezetes Philip K. Dick-átlag, maradjunk ennyiben.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
