Ahogy második évünket tapossuk a globális disztópiánkban, a “ki ne mozdulj”, a “maszkban legyél!” és “távolságot tarts” intelmek közepette, egyre többektől hallom, hogy újranézik az 1998-as Truman Show-t. Talán korszellem, a kisiklott életmód vagy az 5G-vel kombinált chemtrailer az oka (szarkazmus: bekapcs), de az ilyen filmek kapnak még egy élvezeti (?) réteget. Én is kíváncsi voltam, hogy miképp hat rám újra a film?

Röviden: ma is nagyon bejön, sőt, a folytatásos és adaptált filmek tömkelegében üdítően hat egy eredeti történet, melyben a gumiarcú Jim Carrey a Saturday Night Live-ra, valamint a két Ace Ventura-filmre épített ökörködéséből kilépve egy házas banki alkalmazottat alakít. Az évszám nem lényeges, az amerikai aranykor, az ötvenes évek legszebb jelenetei elevenednek meg a Seahaven nevű szigetvárosban. Truman Burbank egy bankban dolgozik tehát, akinek napjai szinte ugyanúgy telnek, kevés konfliktussal, szerető feleséggel, gyermekkori jóbaráttal, és egy vággyal a szívében: hogy egy nap elhagyja városkáját.

Túl szép ez, hogy igaz legyen, és az első percektől fogva tudjuk, hogy hazugság az egész: Truman az egész világon nézett, 0-24 órás sorozat, a Truman Show főszereplője, és körülötte mindenki színész, akár a Shakespeare-idézetben. Főhősünket az a nyugtalanító érzés keríti hatalmába, hogy valami nem stimmel a világban, amelyben a legváratlanabb pillanatokban találkozni termékreklámokkal és plakátokkal.

A forgatókönyv az új-zélandi Andrew Niccol-t dicséri, aki egy általános emberi gondolatot gyúrt egybe a médiamanipulációra, a reklámdömpingre alapozott világgal. A film visszatérő jelenetei a különböző nézők, akik hol egy bárban, hol egy fürdőkádban izgulnak Trumanért. Ahogy azonban az igazi hős lázad, úgy Truman is elindul, hogy végére érjen saját történetének. Kitörése olyannyira reménytelennek látszik, hogy a film utolsó, torokszorítóan jól megírt jelenete hihetetlen, szimbolikus tett, amelyre a valódi világunkban szinte senki emberfia nem képes.

A ‘90-es évek levegőjében benne volt az egész pszeudovilág érzete. A 13. emelet, a Dark City, a Mátrix mind ugyanazt hangsúlyozta: üdvözlünk a való világ sivatagában! A felébredés keserű, de szükséges. (Az 1999-es EDtv is hasonló nyomvonalon halad, mint a Truman Show.)

A filmben a másik nagy alakítás Ed Harris nevéhez fűződik. A jól megírt főrosszal, ha nem is értünk egyet, de azonosulni tudunk motiváció szinten. Ő az a szakember, aki egy 30 éve tartó sorozat showrunnerje, éceszgébere, megálmodója és alakítója. Mesteri manipulációjának célja, hogy a nézőket és Trumant is boldoggá tegye. Az egyik alapvető tanulság az, hogy ez nem megy, valaki szenvedni fog. Ezért a film végén a nézők reakciója nem lehet annyira őszinte, mint ahogy azt a rendező beállítja. Végtelenül optimista a Truman Show, és a közösségi média előtti világban érthetően sokkal önállóbb cselekedetet feltételez a tömeggel nem tartó egyéntől.

Én úgy emlékeztem erre a filmre, hogy a komikus jelenetek túlsúlyban vannak. Mai szemmel ez egy végtelenül szomorú történet, a tágas ketrecbe zárt, tökéletesen megfigyelt emberrel.

A bemutató után, méghozzá a következő évben elindult a Big Brother, és ezzel Peter Weir filmje egyben prófétikusnak is bizonyult – bár szerencsére nem reálisnak. 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon