Tudom-tudom, ezt már valószínűleg sokadszorra lövöm el, de valahogy elképesztő, hogy Philip K. Dick ötven-hatvan éves regényei mennyire aktuálisak – vagy csak az Agave választja ki mindig jó érzékkel az alkalomhoz illő kötetet. A jövő orvosa főhőse ugyanis egy gyors időugrást követően olyan világban találja magát, ahol mindenki együtt él a betegségekkel, az egyenkinézetű kevert népességben fertőzésnek hiszik fehér bőrszínét, és a maszkok, törzsi viselkedések is előbukkannak nagyon hamar.
Jim Parsons (ez a név is egy bájos összecsengés a mai popkultúrával) időugrása véletlenszerűnek tűnik, hiszen fogalma sincs, hova tartson, nem várja őt delegáció a huszonötödik században, egyből el akarják ütni, mindenki valamiféle latinos furcsa nyelven beszél, és hamarosan az is kiderül, hogy ha meg akarja menteni valakinek az életét, azzal súlyos bűnt követ el.
Egy társadalom, ahol az orvoslás szembemegy az alapvető emberi értékekkel? Dicknek erre is megvan a válasza, vázlatosan, de átgondoltan építi fel, hogyan és miért él a pillanatért, a fiatalságért egy egész világ, amely nem a jelenre, hanem a jövőre koncentrál. Parsons még észhez sem tér ezektől a koncepcióktól, már rángatják is el egy űrhajóba, ami ide-oda bukdácsol az időben, mire megérkezik oda, amiért tulajdonképpen őt várták: meg kell mentenie egy különleges ember életét – valakit, akit látszólag egy indián nyílvesszővel lőttek le, ki tudja, milyen régen a múltban.
Érdekessége ennek a szenzációsan pörgős könyvnek, hogy ugyan 1960-ban adták ki, megírása mégis megelőzi Philip K. Dick első kiadott regényének dátumát, legalábbis az eredeti novella, a Time Pawn 1954-re datálódik. A végleges angol címhez képest (Dr. Futurity) az eredeti novellacím még jobban kifejezi, hogy Parsons mennyire tehetetlenül ingázik ide-oda az időben, miközben egy olyan játszma részese, amely jóval meghaladja a képességeit.
A könyv, ahogy mondtam, tényleg leginkább vázlatos, a szöveg egy fél szót nem pazarol arra, hogy az időutazás vagy az orvosi beavatkozások hitelesnek tűnjenek, nincs megmagyarázva semmi, és egyszerűen imádom. Annyira lazán és bátran megy neki padlógázzal ennek a káosznak, hogy egy fél délelőtt alatt le lehet darálni – az eredetileg Ace Double félkönyvből az Agave tördelése sem tudott kihozni 178 oldalnál többet, cserébe minden sora rém szórakoztató (merészen fordulatos, mondjuk ki!) és teljesen elszállt pulp fiction az aranykorból, egy élmény végigszaladni rajta.
Egy-két avíttas dolog természetesen van benne (a rasszok és nemek kérdése itt-ott olyan izé, na), meg az is külön vicces, hogy Parsons egy sohasem volt távoli 2012-ből megy a még távolabbi korokba, és nagyjából semmiben nem hasonlít egyik korszak sem a miénkre. Nekem ez egyébként rohadtul bejön, olyan, mintha benyitnék egy teljesen alternatív univerzumba. Persze, ez Dick minden könyvére igaz, szóval még csak meglepettséget sem volna szabad színlelnem.
Tökéletes, teljes értékű példány az amúgy is gazdag életmű-gyűjteménybe, na.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
