Mielőtt William Gibson új regénye is kapna egy ismertetőt, előtte elolvastam az előzményének tekinthető, szintén az Agave Könyvek gondozásában idén újra megjelentetett regényét, A perifériát. Ennek apropóján pedig elgondolkodtam azon, miért is szeretünk hosszabb prózát olvasni.
Az olvasás eszképizmus. Néha csak a hétköznapi életből a hétköznapiba, nevezzük ezt az egyszerűség kedvéért mainstreamnek, vagy a hétköznapiból a fantasztikusba, legyen ez a zsánerirodalom. Bármelyiket választjuk, a jó könyv – regény – saját, egyre táguló mikrouniverzumot épít. A zsáner ezt még megfejeli sajátos szabályokkal, olvasási kódoknak való megfeleléssel, kalanddal és fortélyosan megvalósított szórakoztatással. A lényeg, hogy bevonódjunk, és arra az x órára – ahol x>2– egy másik világban bolyongjunk. Ehhez a szerző minden képességét beveti: szimpatikus, követhető, vagy ellenszenves, de mindenesetre izgalmas karaktereket mutat be, a fantasztikus világot kellőképpen egzotikussá, de mégis ismerőssé teszi. Ha jól csinálják, a zsánerregény világának fogjai vagyunk, és amikor felnézünk a regényből, kisvártatva leesik, hogy már súlyos percekkel ezelőtt le kellett volna szállnunk a buszról.
William Gibson máshogy hat, legalábbis rám. A Neurománctól kezdve nem von be a regényeibe, hanem tűpontos, költői mondataival, a felvillantott képek, ötletek, találmányok, az egész miliő megteremtésével egy hideg, nemszeretem más helyet fest fel. Ezt nézzük, olvassuk, fogyasztjuk megbabonázva, mint a Neurománcot ihlető videojátékosok, akik szemgolyóin órákon át csillognak a nyolcvanas évek pénzbedobós játékok gyorsan mozgó pixeljei. Gibsont olvasni: a jövővel vagy a közeljövővel vagy a technotizált mosttal találkozni egy sötét sikátorban. Ez az eltávolítás nagyon érdekes olvasói élmény, legalábbis számomra.
Az eredetileg 2014-ben megjelent A periféria nemhogy egy, de rögtön két jövőbe kalauzol minket. Az első a közeljövő, ahol a szokásos toposz, a lepusztult amerikai táj fogad minket. A főszereplő kiscsaj, Flynne Fisher a mi időnkben még meg sem történt háborúban megrokkant bátyja helyett ugrik be pilótának egy titokzatos, kolumbiai cég drónmelójába. Akaratán kívül egy sikítófrászt okozó, nem mindennapi gyilkosság részese lesz. A másik idősík vagy hetven évvel ezután játszódik, és a főnyeremény nevű összeomlás, majd az azt követő technológiai ugrás posztdisztópikus időszakát vetíti elénk. Hamar megtudjuk, hogy ez utóbbi jövő nem a másik egyenes vonalú folytatása: az itt élő gazdagok ugyanis belenyúltak a múltbs, mert az jó szórakozásnak tűnik, és ezáltal a megváltoztatott idősík nem torkollik az ő idejükbe, nem befolyásolja a saját idővonalukat. (A magyarázat elegánsabb és logikusabb, mint Christopher Nolan blablája a Tenetben.)
Mint kiderül, a főszereplőkön kívül mások is elkezdték manipulálni a múltat, és elképzelhetetlen hatalmú erők feszülnek egymásnak mindkét időben egy rejtélyes cél miatt.
Gibson gyors, rövid fejezetekben meséli el a történetet. Az egyre rövidebb koncentrációs idővel bíró olvasók miatt ez jó húzás, ráadásul pergő marad a regény. Még így is félezer oldalon hömpölyög, sodródik, néha cunamiként árad A periféria szövege. Az író, aki már hetvenéves is elmúlt, még mindig nagyon tud írni, és köröket ver a sokszor agyonhájpolt harmincas-ötvenes írónemzedék nagy részének alkotásaira.
Szerzőnk ugyanis két idősíkon épít fel két teljesen hihető, a miénktől különböző világot: kétféle technológiai szinttel és kétféle társadalmi renddel, sok-sok vagánynak ható neologizmussal. A jó sci-fi még mindig kerüli az áporodott ötleteket, és Gibson sziporkái, ötletei elképesztő mennyiségben jelennek meg a mondatokban. Ezek nagy része kimondottan okos spekulációnak tűnik, ráadásul emberileg nagyon érdekesen ütközteti a fejlettebb jövőt a fejletlenebb emberi szokásaival. Eközben beszámol a technológiához történő hozzáállásunkról – még ha nem is ez a regény fókusza – és arról, hogy mindig kérdés, a mi korunk a legjobb-e. Lehet a mostani állapotunk utópia és disztópia is – attól függ csupán, honnan nézzük.
Érzékletes leírások, pontos hasonlatok, preciz mondatok váltják egymást, a két főszereplő plusz a sok mellékszereplő is többdimenziós, megfogható figura. Ez egy profi nem mindennapi munkája – még akkor is, ha imitt-amott , szinte alig észrevehetően megbicsaklik a történet menete.
A periféria kimagasló science fiction regény, és bár a testmódosítások-nanotechnológia-robotika háromszögében a nyolcvanas évek Gibsonjára is ráismerhetünk (szevasz, low life, helló, high-tech!), az olvasók boldogok lehetnek, hogy öregkorára a cyberpunk legendája visszatért oda, ahonnan elindult: az SF-hez.
ui.: László Zoltán korábban megjelent ismertetőjét itt olvashatjátok.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
