Elég hosszú ideje vártam arra, hogy kézbe vehessem a nagy Philip K. Dick első regényét, ha másért nem is, legalább azért, hogy kutathassam benne a jeleket arra, amik később az életműtől elválaszthatatlan, karakteres stílusjegyekké váltak. Az Űrlottó (Solar Lottery) tulajdonképpen alkalmas erre, viszont úgy is meg lehet nézni, mint egy 50-es években íródott átlagos sci-fit – mert annak pozicionálták, de mégsem teljesen az.
Azt hiszem, ott kell kezdeni, hogy az Űrlottó szokatlanul cinikus és okos az „50-es években íródott átlagos sci-fi”-hez képest, még akkor is, ha részeiben semmi igazán eget rengetőt nem tartalmaz – leginkább abban mutatkozik ez meg, hogy Dick (későbbi jó szokásához híven) itt is többet foglalkozik a kisember frusztrált hétköznapjaival, mint a világépítéssel, hősei nem idealisták és nem a disztópia ellen, hanem azzal párhuzamosan dolgoznak, és Dick nagyon jó érzékkel mutat be egy korrupt, politikai ideológiákba belecsavarodott világot ezen a lencsén keresztül.
Ebben a regényében a szerencse és a véletlenszerűség a központi téma (briteknél World of Chance címen jelent meg, ami szerintem még tetszetősebb is): bárki lehet az univerzum leghatalmasabb embere, a Kvízmester, ha a szerencse őt választja ki. Illetve még egyet fordul a kocka, mert egy orgyilkos indul a nyertes meggyilkolására, ráadásul ez köztudott, közérdekű, már-már elvárt esemény. Részben az egyik új Kvízmester, részben egy feltörekvő dolgozó útját követjük ebben a furcsa, már-már reality show-szerű társadalmi kísérletben, ahol elméletileg mindenki egyenlő esélyekkel indul a hatalomért, de ezen túl is különféle társadalmi rangok léteznek, szóval egy kicsit nehéz felvenni a fonalat a regény elején.
Cartwrigtht, az új Kvízmester történeti szála ráadásul szintén kétfelé ágazik: egyrészt bele kell helyezkednie az előző Kvízmester (Verrick) által lefektetett paranoid környezetbe és várnia az új orgyilkost, illetve van itt egy rejtélyes szektavezér, John Preston is, aki talán még él, talán nem, és akinek fanatikus követői nem egészen tűnnek kompatibilisnek a rájuk bízott felelősséggel. Szóval van itt misztérium, (mindig aktuális) társadalomkritika, feszült hajsza, hatalomvágy, paranoia, és néhány klasszikussá vedlett PKD-elem, mint a telepata testőrség, a torz propaganda, de azért befigyel az fajta látnoki mindentmegelőzök tulajdonsága is, hogy a jóval ismertebb élet-halál reality show-s és sorshúzós sci-fik előtt beletenyerelt ebbe a témába (Sheckley, King, Kósun, stb.).
De persze megint nem az ötletei miatt ment nagyot nálam ez a könyv, hanem mert szokás szerint annyira lazán, nemtörődöm módra íródik a könyv, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a szereplők itt élnek, szenvednek, vágynak, szorongnak, dühöngenek, hogyan vágja át őket egy rendszer, amelyből már talán nincs is kiút. És imádtam, hogyan küzdenek és találnak ki mindenféle kacifántos módszert (mondjuk az orgyilkos beelőzésére), hogy nem tudtam, nevessek-e vagy elképedjek.
Philip K. Dick első regénye igazi Philip K. Dick-könyv, minden benne van, amiért a későbbi, markánsabb műveit is imádjuk, a kezdetlegessége számomra egyáltalán nem is feltűnő. Már itt megértette, hogy elég megmutatnia az abszurdot, amikor egy (ál)tudományos koncepció ideológiai fundamentumára épül fel egy társadalom – ha a szereplők emberként viselkednek, már bőven elég. Itt már tudjuk: nem légből kapott jövőképet olvasunk, hanem a jelenlegi valóságot, éppen csak színes jelmezben.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>