SFmag

Függetlenül attól, hogy mit gondolok Christopher Nolan egyes filmjeiről, az ő munkássága miatt szívesen járok moziba. Bármit is forgat, abból még ki lehet szedni azt a régivágású blockbuster-élményt, ami az utóbbi években mintha teljesen eltűnt volna az egyre plasztikusabb, egyre hamisabb (jobb szó híján) szórakoztatóipari termékek rengetegében. Másrészt egy Nolan-filmnek van szerzői hangja, és szintén függetlenül attól, mennyire vagyunk fogékonyak a manírjaira és hangsúlyaira, eddig mindig következetesen szállította, amit elvártunk tőle.

A Tenet egyáltalán nem kivétel. Kezdődik a film, és ott vagyunk, igazi díszletek, igazi emberek, igazi hátterek között, zajlik az akció, nem tudjuk, mi van, megy a dzs-dzs-dzs-dzs-dzs zene, az egyik vágás még ehhez a jelenethez tartozik, a következő már egy másikhoz, de a zene még viszi ugyanazt a lendületet, néha még így rá is ordít az emberre, hogy BWAAAAA, nehogy ne vegye észre a REPÜLŐT… szóval minden megvan, minden tipikus.

Annyi csak, hogy a nagy rohangálások-lövöldözések közepette… néhány golyónyom előbb jelenik meg, mint ahogy a visszafelé mozgó lövedékek becsapódnának.

Röviden, a Tenet inverz tárgyakról szól, amelyek visszafelé haladnak az időben, de az előrefelé mozgó emberek is tudják őket manipulálni. A jövőből érkeznek, és olyan jeleket hagynak, amelyek arra engednek következtetni, hogy a jövő hadban áll a múlttal, és az entrópia megfordításának képessége különösen nagy fenyegetést jelent az univerzum stabilitására – az emberi faj túlélésére. Fegyverkereskedők és nemzetközi ügynökök közötti játszma bontakozik ki, ahol minden akcióban felbukkanhat valami, ami nemlineáris koreográfiát hoz létre, ahogy időben előre és időben visszafelé mozgó emberek akcióznak (plutóniumért? algoritmusért? figyeltél a 121. és a 122. perc közötti négy perces párbeszédre?).

Az első, ami feltűnik ebben a filmben, hogy mennyire nincs ideje tisztázni a közönségével, hogy mire is kell számítani – az első képsoroktól kezdve padlógázzal zúg keresztül két idővonalon, gyakran egyszerre, a nézőt pedig (ha sikerült megkapaszkodnia), rángatja magával a száguldó expozíciók legforgalmasabb szupersztrádáján. Mindent elmagyaráz, de nem áll meg egy pillanatra sem, hogy időt adjon feldolgozni az előző információt, már építi a következőt (vagy az előzőt, vagy a következőelőzőt). Egyszerűen nem érdekli, ha valaki lemarad, márpedig a szereplők többnyire a székremegtető zene és akció közepén, néha maszkban adagolják egymásnak az információkat.

Mégis, úgy találtam, lényegében eléggé tiszta film, egyben van (időutazós filmek rajongói még akár jó előre is láthatják a csavarokat), de Nolan jó szokásához híven itt is annyi mindennel zsonglőrködik, hogy az már szimpla csak-mert-megtehetem nagyzolásnak tűnik. Már-már viccelődik is azzal, mennyire személytelen az egész. A főhőst Főhősnek hívják, egy csomó mindent meg simán elneveztek a SATOR-négyzet lehetséges betűkombinációiból (Sator, Arepo, Tenet, Rotas, illetve az Opera). Annyira takarosan bánik az érzelmi faktorral is, hogy csak kirakós-elemként használja, de… elmegy. Nem gond. Mindenből van egy kis leheletnyi. Pont elég. (Van benne humor? Van.)

És mennyire innovatív film? Christopher Priest, A tökéletes trükk írója szokta mondogatni, hogy mennyire fárasztja Nolan, hogy állandóan az ő könyveiből nyúlkálja le az ötleteit (pedig A tökéletes trükk filmadaptációjából még ki is maradt sok lényeges mozzanat), legutóbb az Inception miatt károgott egy sort – nyilván a hasonlóság felszínes, de mit mondjak, most is egyből beugrott a Kifordított világ. De ha a Tenet közelebbi elődjeit kellene megnevezni (a Memento nem ér), inkább mondanám a Primer-t, és talán Philip K. Dick Visszafelé világ-ját, előbbit az időhurkok miatt, utóbbit az entrópia-inverzió miatt. Meg a Cobra-11-et, mert az oslói autósüldözéssel csak a németek vetekedhetnek.

Nolan ezeket a koncepciókat helyezi egy amolyan James Bond-féle kémthrillerbe / heist filmbe, és mégiscsak egy egyedi, izgalmas ötvözetet hoz létre. A hangsúly messze-messze a mozgékonyságon, az ambiciózus hatalmasságon van, nem pedig a karaktereken, és nem is a történet befogadhatóságán. Ez amúgy szerintem tök rendben van. Ez volt az elvárásunk, nem? Úgy látványos, hogy nincs mesterséges látványeleme. Úgy váltogatja a zsánereket, ahogy a forgatókönyv organikusan diktálja. Aztán, ahogy John David Washington és Robert Pattinson félmosollyal egymásra biccentenek a film végén, teljesen elég. Ahogy Elizabeth Debicki két vágás között dacol a gonosz ukrán asszonyverő fegyverkereskedő & akcentussal üvöltöző Kenneth Branagh™ férjével, pff, pont elég. Nem kell túlkomplikálni. Az idővonalakat, na, azt kell. Majd rajzolnak róla gyönyörű infografikákat, hogy mekkora agyunk van, hogy értjük.

Szerintem mindez teljesen rendben van egy Nolan-mozinál. Nincs hiányérzetem, hiszen ha volt is, azokat már ellőttem a korábbi filmjeire. Most már csak hátradőltem, és élveztem egy olyan rendező munkáját, aki önmaga tud maradni. Piszok mód élveztem, tényleg.

Hozzászólások

hozzászólás