Amikor néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy A szolgálólány meséjé-ből tévésorozatot készítenek, tűnődtem, hogy vajon továbbviszik-e annak a világnak a magyarázatát, értelmezését, amelyet Margaret Atwood teremtett. Nem is kellett sokat várni a válaszra: azóta már második és harmadik évad is született, amelyek a könyv történetét már rég elhagyták. Mégis, érezhetően sovány, repetitív, üres évadok voltak, még akkor is, ha a feldobott témákat továbbra is erősen járták körül, nagyszerű színészekkel.
Aztán jött a hír, hogy Atwood visszatér ehhez a tulajdonképpen már nagyon régi könyvéhez, és ő maga is folytatást ír, amely Testamentumok címen jelent meg tavaly. A kíváncsiságom sokkal erősebb volt, mint a szkepticizmusom, és azt is örömmel láttam, mennyire-mennyire eltalálta azt, hogy hogyan kell egy ilyen történetet ténylegesen folytatni, kibontani. A hátborzongató az, hogy akinek a múltjára a leginkább kíváncsi voltam, kapja meg a három nézőpont közül az egyiket: ez Lydia néni, az előző rész egyik antagonistája.
Na most, A szolgálólány meséje egy nemi elnyomáson és vallásos dogmákon alapuló disztópiát mutat be, és azt is annak az elszenvedőjének szemszögéből, talán a hierarchia legalján. Egy jó választás egy totalitárius rendszer szemléltetéséhez, de a megértéséhez talán még pont kevés. A Testamentumok viszont jó érzékkel elmozdul ebből, és megvizsgálja azokat is, akik a rendszert fenntartják. Miért teszik? Vívódnak-e ők is? Vannak-e még, akik Gileád megdöntését tervezik?
A Lydia-szál így mindenképpen a legerősebb, mivel nagyon fontos kapcsolódási pont Fredé regényével is, és ez vitt talán a legintenzívebben oldalról oldalra – nem azt mondom ezzel, hogy a másik két nézőpontkarakter ne lenne érdekes, de annak, aki (akár csak a sorozatból) ismeri az előzményeket, a Lydia-szál lesz azonnal értelmezhető, és örömmel olvashatja, hogy Lydia aktívan dolgozik Gileád aláaknázásán, a maga módján.
Két másik szálon felnövéstörténetet olvashatunk, az egyik Gileádon belül zajlik, a másik Kanadában. Előbbi annyival árnyalja a képet, hogy megtudjuk végre, milyen érzés eleve Gileádban felnőni, milyen rítusok, tanítások formálják ennek a beteges társadalomnak a lányait, hogyan készítik fel a nőket az előre kijelölt, szűk szerepeikre, és persze az is kiderül, hogy a kondicionálás nem elég ahhoz, hogy a lázadást és a kíváncsiságot kiöljék az emberből. Agnes vallomása rávilágít arra, hogy a privilegizált családokban felnövő lányok élete is nehéz, de ha élhetek kritikával itt, ezzel nem nagyon mond újat, és alapvetően néhány lagymatag csavart leszámítva nem is igazán mélyíti ez a rész a világot.
Valamivel érdekesebb felütése van a kanadai szálnak, ahol nem csak a Gileád-ellenes (és őket pártoló) tüntetések, mozgalmak, propaganda és egyebek mutatkoznak meg, hanem itt van egy valamivel erősebb csavar is, hogy miért kell Daisy narrációját olvasnunk. Akárhogy is, mind a kanadai szál, mind a gileádi szál messze elmarad gazdagságában Lydia vallomásától, talán azért, mert Atwood nem igazán érzi, milyen egy jó fiatal narrátor, vagy nem adott nekik elég karaktert, nem tudom pontosan, mi a baj.
A regény olvasmányos, de bizonyos értelemben felszínes is, olyan, mintha egy rajongói nyomásra (vagy belső önrajongói késztetésre) írt folytatás volna, és talán a folytatás sem helyes kifejezés, inkább egy hatszáz oldalas függeléknek tűnik, amely a kezdeti csavarokat és dramatizálást pont akkor engedi el, amikor sok megválaszolatlan kérdéssel a regény véget ér. Továbbmegyek: olyan érzés, mint amikor egy film megnézése után elmerülök a film Wikipedia-oldalán, és az alkotók, színészek életét is elolvasgatom. Ilyen a Testamentumok. Extrák masszív gyűjteménye, és természetesen mégsem elég nagy, mert hiába hatszáz oldal, számszerűsítve ez még mindig kevés nézőpontnak tűnik a nagy egészet tekintve.
De míg a spekulatív irodalomban százával akadnak hasonlók (A Dűne könyvelői, Star Wars legújabb kalandjai, Lassie és a kiborgok, mit tudom én), Atwood mégis meghúzza a minőségi határokat, és tulajdonképpen elit szintű szépirodalmi regényt sző ezekből a „klasszikus-regényhez-írt-lábjegyzetekből”, ami tökéletesen passzol az előzményhez. Nyelvezete tiszta, gördülékeny, a karakterek és Gileád romlásának sorsa is érdekes, és ismét hangsúlyozom, ez a jobb módszer egy ilyen regény folytatáshoz, sokkal inkább, mint a sorozatban látható, hogy is mondjam, Fredé Legújabb Szenvedései. Ez tiszta sor.
Viszont most itt állunk ezzel a három bónusz-körrel, és nem tudom, beteljesültnek érezzem-e ezt a fikciós univerzumot, vagy féljek/örüljek, ha eszembe jut, hogy tulajdonképpen még egy ilyen simán beleférne, és akkor még két ilyen is simán beleférne, és egy ponton majd azt vesszük észre, hogy Brian Herbert írja a Gileád homokférgei-t, és… szóval, értitek a dilemmát. Ez egy olyan könyv. Ahol még meg lehet állni, és azt lehet mondani, hogy támogatja az első regényt, most már stabil, négy lábon álló disztópia, kell ennél több? Ugyanakkor ez az könyv, amely azt is sugallja, hogy van még, nagyon sok minden van itt, amit nem magyaráztunk el, és talán el kéne mesélnünk, mert nem lehet elégszer elmondani, hogy a népirtó rendszerek katonái is valahogyan, valamiért azzá lettek, és hogy mindig visszafordulhatunk az elnyomás narratíváiból, kollektíven, társadalomként, ha tudjuk, hogy van kiút.
A Testamentumok talán nem lesz klasszikus, de talán most nincs is szemléletesebb könyv a piacon, ami ezeket az utakat ilyen éleslátással mutatná be. Afelé hajlok, hogy érdemes elolvasni, de semmiképpen sem úgy, hogy nem ismerjük A szolgálólány meséjé-t. A két könyv együtt viszont nagyon gazdag és megrázó élmény lehet egy új olvasónak.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>