Miután az alapokat Vid már szilárdan lefektette, és nem kell külön elmagyaráznom, mi az a WorldCon, vagy hogy létezik Dublin (igen kedves város, csak a sör kicsit drága), nagyjából lineárisan számolnék be arról, mi mindent láttam… és ez még akkor is hosszú lesz, ha elenyészően kevés volt a WorldCon teljes programjához képest.

Értem én, hogy építészet, de miért?

A több, mint ötezer főt vendégül látó esemény legnehezebb része számomra kétségkívül az volt, hogy kíméletlenül válogatnom kellett a párhuzamosan futó programok közül, és azt is el kellett fogadnom, hogy még a szűkebb listán szereplő tételek többségére sem jutok majd el. Vagy, mert nem férek be a terembe, vagy mert ennem is kell néha, kávét töltenem a rendszerbe, mosdóba mennem, vagy csak ülnöm egy-egy fajsúlyosabb beszélgetés után, és bambán révedezve a hallottakat emésztenem… ahhoz, hogy öt napon át nem csak kibírjam, de élvezni is tudjam a rendezvény sokszínűségét, meg kellett tanulnom elengedni a túl sokat és a lehetetlent.

Rövidke újonc-szakállam

Elvben már szerda délután tartottak néhány előadást, de mi csak csütörtök reggel merészkedtünk be a Conra. A hatalmas tömeg dacára hamar és szervezetten megkaptuk a nyakunkba akasztható kis bilétát, amire aztán különféle szalagokat lehetett ragasztgatni. Volt, akinek hamar térdig érő „szalag-szakálla” volt, de mi nem találtuk meg az igazán jó lelőhelyeket, hiába irigyeltük a mások nyakában lógó, színpompás szalagokat… amíg rá nem léptek. A könyvárusokat bezzeg rögtön felfedeztük, szerencsére az elsőnél kaptunk ingyen vászonszatyrot is, így volt mibe tennünk a zsákmányt – amire nyilván egyikünk sem készült, hát nem azért mentünk, hogy könyveket vegyünk!!! Az csak elkerülhetetlen velejárója volt a dolognak.

A sikeres vadászat után belevetettük magunkat a con sűrűjébe. Először egy érdekes beszélgetést néztünk meg a nem angolszász gyökerű fantasztikumról. A három résztvevő (Yasser Bahjatt, Tasha Suri és Vida Cruz) főleg a kulturális „fordításról”, a fogalmak, jelentések átültetéséről beszélt. Kelet-európaiként ez nem volt akkora újdonság, de érdekes volt hallani, hogy néz ki a dolog arab, indiai vagy épp filippínó szemszögből (akit érdekel, milyen az arab piacra írt, arab sff angol fordításban, ezen az oldalon szerezhet magának). Meghallgattam, Charlie Stross  és Martha Wells (valamint Christopher Husberg író és Mika Koverola kutató) mit gondolnak a mesterséges intelligenciákról. Számomra a legérdekesebb felvetés Asimov kapcsán hangzott el: „képzeljünk csak el egy nagyon értelmes, enyhén autista New York-i zsidó fiút, aki szembesül a déli államok rabszolgatartó múltjával és mentalitásával, és megpróbálja valahogy úgy rendszerezni magában, hogy ne legyen természetszerűleg gonosz – hát ez a robotika három törvénye”. Ez az olvasat európaiként sosem jutott volna eszembe, de figyelembe véve, hogy a régi Dél még mindig mennyire befolyásolja az amerikai közgondolkozást, azt hiszem, érdemes elmerengeni rajta.

– Uram, zavarja, ha lefényképezem a sapkáját?
– Ha zavarna, nem venném fel!

A következő nagy esemény számomra a pénteki Kaffeeklaatsch volt. A kaffeeklaatsch vicces esemény, fognak egy nagy asztalt, leültetnek mellé egy híres embert és nyolc-tíz áhítatosan rajongóját, és ötven percig beszélgethetnek. Pénteken sikerült odaférkőznöm Karl Schroeder asztalához, ha már nagyjából a kedvenc science fiction íróm (olvassatok Karl Schroedert, okos, szórakoztató, és van új regénye) – meglepően introvertált, már-már félénk embernek bizonyult, amin a cudar jetlag nem sokat segített, de idővel azért feloldódott. Arról mesélt, mostanság a környezet jogi és mesterséges személlyé alakulása érdekli, és példaként felhozta, milyen lenne egy okoserdő, amit nem holmi hivatalok, hanem az erdőt képviselő, önfejlesztő mesterséges intelligencia felügyel és tart karban.

A csodás kelta motívumairól is ismert Jim Fitzpatrick volt a WorldCon egyik díszvendége

Másnap Kate Elliott kaffeeklaatschára is sikerült eljutnom, ha már nagyjából a kedvenc fantasy íróm – Kate Elliottot is olvassatok, okos, szórakoztató, és neki is van új regénye. Több beszélgetést is végighallgattam, amin részt vett, főleg női szerepekről és azok hiányos vagy téves reprezentációjáról (anyák, ne szüljetek főhőst, mert tragikus halálotok edzi majd sarjatok acélos jellemét). Aznap végre átmerészkedtem a másod-helyszínre is. Egy kihalt pláza egyik beépítetlen betonterében próbáltam megtalálni a Jim Fitzpatrick dedikálást, ez nem sikerült…. ellenben végignéztem a kiállító grafikusok műveit, mit mondjak, nem érvényesültek túl jól a cikkcakkban felállított, alacsony paravánokon. A kézműves sarokban viszont nagy élet folyt, és a szomszéd teremben egy hangulatos koncertet is megleshettem. Hogy ne csak szellemünk nemesbedjen, szombat este rendes diszkó is volt, John Scalzi vezényletével. Nem csak DJ-zett, de végig ott ugrált a többiekkel, és mindenkihez odament táncolni egy kicsit. Csodálatosan vegyes közönség volt, az elegáns hatvanas hölgyek éppúgy ropták, mint a hollószárnyú, huszonéves gótok.

Vasárnap ennek megfelelően nem sikerült beérnem a beszélgetésre, amiből kiderült volna számomra is, miért nincs technológiai fejlődés a fantasy-ben, pedig érdekelne, és sajnos az sff régészet is kimaradt, hiába hangzott izgalmasan akár az űrrégészek, akár a fantasy utazók feltárásai. Cserébe megnéztem, milyen árat kell az időutazóknak fizetniük azért, hogy csak úgy felborítják a dolgok rendjét, de itt nem hangzott el túl sok érdekes – azt leszámítva, hogy ha a célkorban nagyon más változatban kereng a mezei rhinovírus, az éli túl, aki először tüsszent. Ezek után következett egy előadás Mórrígan ír istennőről, ahol többször is a tarkómig csúszott a szemöldököm: egy hithű Mórrígan papnő tartotta, aki komolyan meg volt sértődve, amiért a Dragon Age játékokban van Morrigan nevű szereplő, és még össze is lehet vele jönni. Mit is mondjak, ráadásul van a világon egy csomó Jesus nevű spanyol, általában azokkal is össze lehet jönni, szörnyűséges.

Az ír hurling bajnokság döntője épp a WorldConra esett

Az esti Hugo díjátadóra esélyünk sem lett volna beférni, a sor láttán nem is próbálkoztunk vele. Én elmentem helyette kocsmázni régi dublini barátommal, aki készségesen mesélt nekem Flann O’Brien csodálatos és groteszk világáról, ezzel hatékonyan pótolva az egyik előadást, amire nem fértem be. Rengeteg ír témájú program volt: az angol nyelvű ír irodalom éppúgy dúskál a fantasztikus elemekben, ahogy az angol nyelvű fantasztikum az ír elemekben. És hogy mi a különbség a mondat két fele között? Az elsőt nyugodtan vezessük vissza a Gulliver történetekig, a másik kapcsán pedig gondoljuk csak az Amerikai istenek Bolond Sweeney-jére, aki egy személyben megtestesíti az amerikaiak fejében kavargó összes ír közhelyet. Párat ezek közül mi is életre keltettünk a népzenétől hangos kocsmában whiskey-t szürcsölgetve. Ennek örömére csak másnap láttam twitteren, miféle drámák zajlottak a díjátadó kapcsán – a WorldCon résztvevőit láthatóan sokkal kevésbé izgatta Jeanette Ng kirohanása a néhai James W. Campbell átütő rasszizmusa ellen, mint hogy George R. R. Martin alulszervezte az afterpartit, és több meghívottnak is órákon át kellet ácsorognia a hideg ír esőben.

Az kezdeti káosz után fehér szigszalaggal jelölték ki a sorokat. Utolsó délután valaki egyszemélyes kis birodalmat kerített le magának…

Megértem: az ír eső augusztusban is tényleg nagyon hideg.

Bár hétfőn a legtöbben már hazautaztak vagy dolgoztak, azért bőven akadtak még jó programok. A xenomatematika előadásra sajnos nem jutottam el, de okultam egy keveset a sárkányokról (tudtátok például, hogy egyes kínai elképzelések szerint kellő alázattal és önfegyelemmel akár sárkánnyá is képezheti magát az ember? A végtelen karrierlehetőségek…!) (illetve ezt akkor szeretném is látni rendes hongkongi látványfilmen, de már), és meghallgattam pár felolvasást. Juliet McKennát nagyon kedvelem, szerettem fordítani is, és élőben is végtelenül kedves, ráadásul az új könyvsorozata is ígéretes. Nicole Givens Kurtz weird western novellái nagyon tetszettek, de a nap kellemes felfedezése egyértelműen az izlandi Alexander Dan Vilhjálmsson volt, és az általa megálmodott, sötét, mágikus Reykjavík. A záróceremónián még én is elérzékenyültem, pedig az utolsó sört csak utána ittam meg.

És hogy milyen volt az egész? Azzal együtt, hogy a saját kis listámon felsorolt programoknak is csak a negyedére jutottam el, bőven telítődtem élménnyel. A WorldCon nagyon sűrű, nagyon zsúfolt – és nagyon megéri.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon