Szóval, ennek a könyvnek a fülszöveg-ajánlói között van egy ilyen Stephen Baxtertől, hogy „mintha Alfred Hitchcock közös filmet forgatott volna H. P. Lovecrafttel”. Szerintem ez olyan távol áll a valóságtól, amennyire csak lehet. Az Öröknyár olyan második világháborús kémregény, amit indokolatlanul sokáig pácoltak Dan Aykroyd koponya-vodkájában, oké? Semmi Hitchcock meg Lovecraft.
Hannu Rajaniemi már a Jean le Flambeur-trilógiában is azzal játszott, hogy hatalmas koncepciókat mutat be az in medias res gyorsaságával, az Öröknyárban sincs ez másképp, kapjuk jobbról-balról az ismeretlen kifejezéseket, amelyek a narráció folyamatos iterációjával kerülnek a helyükre. Jelen esetben nincs akkora őrült kavalkád, mint mondjuk a Kvantumtolvajban, itt viszonylag gyorsan tisztázódik, hogy ebben az alternatív történelmi regényben a túlvilág kiismerhető, átjárható és kiaknázható.
Ez a szellemvilág keveredik egy viszonylag klasszikus háborús / hírszerzős kalanddal (valamiért egyből a Death Stranding rejtélyes trailerei ugrottak be róla), ahol ektotankok és éterpuskák zaja között szaladgálnak kettős ügynökök és a haláltól már egyáltalán nem is rettegő szereplők. Ez az egész annyira „high concept”, hogy féltem, elég lesz-e a négyszáz oldal alá lőtt regény, és valóban elképesztő gyorsasággal haladnak a dolgok, ahol a karakterek és az atmoszféra építése majdhogynem másodlagossá válik. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a könyv akciódús, pörgős, jönnek az átverések, az ármánykodások, a feszült „nem sok időnk van” szituk, cserébe Rajaniemi megússza a komolyabb világépítési kérdéseket és az aprólékos vizuális támpontokat.
Ennek ellenére a világépítés alapjai és állványai meglepően stabilak és átgondoltak, a túlvilág fizikai valósága és a kommunikáció lehetőségei nagyon sok rétegen hatnak ki a történelmi eseményekre is (akár a gazdaságra, orvostudományra, emberi lét etikájára, stb.), és érdekes módon a propaganda és ideológia sem lesz tőle homogén, hanem más-más nemzetek másképp interpretálják a túlvilági lét lehetőségét vagy fenyegetését, azt a saját meglévő ideológiájukhoz próbálják szabni.
Ez a fajta világépítés kiszámított, de nagyon kifacsart helyekre megy el, mégsem mutat be túlzottan nagy panorámát, mindössze két nézőpontkaratert váltogat (egy élőt és egy szellemet). Sokszor az az érzésem volt, mint amikor egy rendkívül markáns rendező elvállal valamiféle megrendelésre készült filmet, érezni a kézjegyét, a sajátos művészeti motívumait, de valahogy elmarad a mély kapcsolódás. Az Öröknyár sokszor egy elsietett regény érzetét kelti, de legalább jóval egyszerűbben feldolgozható olvasmányélmény, mint mondjuk a Kvantumtolvaj. Tiszta és világos, már az első oldatól kezdve (Juhász Viktor fordítása is gördülékeny, érhetően adja át az egzotikusabb kifejezéseket is).
És talán ez a lényeg, az Öröknyár tipikus „page-turner”, és ha valaki jól bírja az ilyen iramban bedobált idegen terminológiát és fiktív technológiát, röhejesen jól fog szórakozni. A harmincas évekbeli bakelites-kurblizós technológia, a spirituális szakemberek, koncepciók és hibrid valóságok elképesztően gazdag háttérvilágot sejtetnek anélkül, hogy túlzottal leterhelnék az ember agyát, a macguffinos-árulásos kémthriller pedig pontosan úgy sodorja a cselekményt, ahogyan azt a klasszikus zsáner rajongói elvárnák. Nekem mindenképpen maradt hiányérzetem, de nem csak a regény procedurális természete miatt, hanem azért is, mert lehetne még folytatni, bejárni több szemszögből is ezt a furcsa világot. Talán azért is lenne igényem rá, mert a szereplőket sem sikerült eléggé megszeretnem, inkább reaktívak voltak, mint érdekes személyiségek (ugyanakkor Rajaniemi teljesen bravúrosan mutatja meg szereplői talpraesettségét, ezt el kell ismerni).
Mindenesetre a világ adott, és még közel sem érzem úgy, hogy mindent sikerült kiszedni belőle, szóval nem lennék meglepve, ha egy nap folytatásai érkeznének. Egy különleges, ötletes regény, amit csak kevés választ el az igazi nagyszerűségtől.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
Engem azzal vett meg a könyv anno, hogy kicsit western szerűnek harangozták be már hónapokkal ezelőtt, amikor először lehetett hallani róla, és az angol borító is azt sugallta. Ennek ellenére valójában inkább egy világháborús kémregény némi film noir és steampunk (magic punk?) beütéssel.
Tetszett, de nem az volt, amire az előzetes alapján számítottam.
No ezt nagyon erontották. Nem érte meg az árát. Sok párbeszéd kevés harc. A ragadozó városok sorozat jobb.
„a maguffinos-árulásos kémthriller”
Mármint macguffinos?
Belányzky István:
Persze, csak kimaradt egy betű, de már javítva. Köszi a jelzést!:)
Szabó, suszter, szellem, kém – a cambridge-i ötök korszaka és Le Carre Smiley ciklusának hangulata egy Rajaniemi regényben. Bárcsak jönne a folytatás.