2016-ban ezzel a mondattal zártam le Ted Chiang előző, magyar nyelven megjelent kötetének ismertetését: „Mert ha nem lett volna idáig világos, Ted Chiang egy zseni.” Nos, innen folytatjuk, és bár a mostani kötete egészét értékelve nem biztos, hogy ugyanezt írnám, azért megint kivételes anyaggal van dolga a szerencsés magyar olvasónak. (Szokásos mondat: hála a magyar kiadóknak – ezúttal ismét az Agavénak – hogy novelláskötetet dob piacra. A zsáner igazi ereje a rövidebb, kísérletezőbb, zamatosabb, erősebb, karakteresebb írásokban rejlik.) A kötet az Érkezés óta megírt újabb írásokat tartalmazza.
A zsenialitás azért nehéz állapot, mert hosszú távon fenntarthatatlan – még a legnagyobbaknak is vannak gyengébb írásaik, és még egy olyan műgonddal dolgozó embernél, mint Ted Chiangnél is előfordul ilyen produktum.
A Kilélegzés és más novellák történetei közül három kimagasló, szenzációs, lenyűgöző.
A kereskedő és az alkimista kapuja egy, az Ezeregyéjszaka világába és hangulatába helyezett időutazásos fantasy. Már a stílusa, a mese a mesében is megérne egy misét (vallási képzavar!), de a tartalma, a megbocsátás és a feledés témája teszi feledhetetlenné. Egyúttal kreatív bizonyíték arra is, hogy az időutazást nem csupán háborúra, bosszúra lehet felhasználni. Az arab világban hömpölygő történet friss és eleven, és ütős a vége.
A Kilégzés az egyik legjobb science fiction elbeszélés, amit valaha megírtak. Ilyen az eszményi és mesterien megkomponált sci-fi: tudományos alapú, spekulatívságban gazdag, érzelmes, emberi. A története szerint egy óriási búra alatt élő mechanikus lény meséli el, hogyan jött rá, hogy pusztulásra van ítélve a létük. Ehhez a csodához a Chiangra annyira jellemző kíváncsiság-kutatás-felfedezés triót használja az író, vagyis tulajdonképpen a középkorban lefektetett tudományos metódust mutatja be használat közben. Amikor pedig megvan a konklúzió, a tudományos hipotézis, majd az empirikus bizonyíték, akkor megmutatja, hogy a légzés-kifújás micsoda erős metafora a Világegyetemre és a benne lévő csodákra.
A szoftveres objektumok életciklusában digitális entitásokat, digienteket hoznak létre mesterséges környezetben. A sok évet felölelő sztoriban Chiang hihetetlen aprólékossággal körüljárja az emberek viszonyát ezekhez a mesterséges lényekhez, és nagyon jól megmutatja, hogy a digitális világ – a maga állandó változásával – sokkal kegyetlenebb, mint a mi hús-vér világunk: könnyebb az adatnak eltűnnie, mint egy papírfecninek az asztalunkról. Az elbeszélés bravúrja a részletek és a futurológiai spekulációk, az ötletkavalkád, az elképzelt és nagyon is elképzelhető jövő. (Hasonló témákat feszeget Greg Egan Diaszpórájának az eleje, és az ausztrál író Crystal Nights című hosszabb írása is, ha valaki még jobban szeretne elmélyedni a digitális teremtés következményeiben.)
Már ezért a három novelláért érdemes megvenni a könyvet, és még ott vannak az általam gyengébbnek minősített írások. Persze, egy gyengébb Chiang-írás csak az előzőekben bemutatott mesterművekhez képest gyengébb, bármilyen válogatásban a legjobbak közé sorolhatók.
Így például a Dacey szabadalmazott, önműködő dadája csak ujjgyakorlatnak tűnik a maga steampunkos hangulatú robotjával, a Mit várnak tőlünk? pedig rövid elmefuttatás a szabad akarat eltűnésének következményeiről. A tények valója, az érzések igaza és az A szorongás a szabadság szédülete nemcsak nyakatekert címeikkel furcsák, de mintha a sztori a kárára ment volna az írásnak, különösen a végüket nem érzem erősnek (különösen mondjuk a Kilégzéshez képest). Az Omphalosszal más a gondom: a Ted Kosmatka 2014-es regényének (Prophet of Bones) ötletére hajazó elbeszélés egy olyan világot mutat be, ahol az úgynevezett Fiatal Föld Kreacionizmus az uralkodó tudományos paradigma, vagyis bolygónk csak pár ezer éves. E konszenzus állóvizébe hajít követ egy tudós, aki bebizonyítja, hogy nem a Föld a teremtés központja. Az a bajom ezzel, hogy az Omphalos premisszáját elfogadva nem omlana össze a vallás semmilyen világban, ahogy a mienkében sem omlott össze az evolúcióelmélet publikálása utáni évtizedekben. A tudományos tények miatti hitehagyásban a már emlegetett Egan Óceánmélye a jó példa. Mindenesetre az Omphalos – ahogy Chiangnál már megszokott – részleteiben zseniális ötleteket tartalmaz.
A kötet végére érve elfogott egy furcsa, rossz érzés az íróval kapcsolatban. Én igazán nagyon kedvelem a logikus, A-ból B-be, majd onnan C-be tartó, egymásra épülő történeteket, de Chiang nekem a végére már sok lett. Túl egynemű a stilisztikája; ami a Kilégzésnél szuper volt, az a többinél már fárasztott. Az alkimistás és a kreacionistás történetnél is ugyanaz az isteni pátosz lengte be a szereplők elbeszélését. Nagyon hiányzott és hiányzik Chiang eszköztárából a megdöbbentő erő, a romantikusság, a változatosság.
A másik panaszom az elbeszélések determinizmusának szól. A science fiction aranykori optimizmusa nagyon hiányzik, legalább egy-két írásából: a világegyetem rideg, hideg, ellenséges hely, és a megértésünkből csak ennyire telik, állítja az író. Persze, ki vagyok én, egyszerű tintakuli, hogy a science fiction eme nagy alakján számon kérjek vélt vagy valós stiláris hiányosságokat?!
Úgyhogy elhallgatok. De mielőtt befogom a számat, még egyszer megismétlem: igen, Ted Chiang egy zseni.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
