SFmag

Margaret Atwood életműve itthon jó sokáig elvolt a radar alatt – a sci-fi rajongói féltve őrizték, a szélesebb olvasóközönség viszont óvatosabban szelektált. Igazi, mindent elsöprő sikert csak az elmúlt években aratott, nem kis mértékben A szolgálólány meséje új, pontosabb adaptációjának köszönhetően. Itt ez az életmű, amely rövidebb idő alatt kap nagy figyelmet, mint azt a kiadással lekövetni lehetne, de a dolog kezd izgalmas lenni a Jelenkornak köszönhetően. Amikor már úgy tűnt, hogy az Európa-féle, nem túl vonzó külsejű, egymáshoz nem is passzoló Guvat és Gazella és Az özönvíz éve méltatlanul feledésbe merültek, hirtelen megjelent a trilógia harmadik része, és hozta magával elődeit is, felújított formában.

Új olvasóként tehát részben lenyűgözött ez az „egyben van” kiadás, ugyanakkor elég nagy vállalkozás volt eljutni a fő attrakcióig, a MaddAddam-ig, viszonylag feszes menetrendben, egymás után olvasni a könyveket. Elég durva, mondjuk így, és nem csak a terjedelem miatt, hanem mert új világot teremt egy ismerős jelen romjain. És ezzel a világteremtéssel nem csak idegen helyzetek, de idegen nyelvi fordulatok is érkeznek, Atwood pedig egy lesz-volt jövő szemszögét használja az első pillanattól, és még a jelenkorunkba visszakacsintó emlékezést is átszűri egyfajta spekulatív-színezetű, távolságtartó narrációval, és váltogatja is a narrátor személyét, ráadásul markánsan a három kötet során.

A Guvat és Gazella nyitódarabként is és a trilógia legjobb részeként is azonnal lenyűgözött, Jimmy/Hóember a jövőben a guvatkák között pontosan annyira furcsa felütés, amennyire nyomasztó később visszatekinteni a múltjába, ahol viszont a narráció gyermeki szemszöge teszi naivvá és szokatlanul egyszerűvé a génmanipulált, teremtett lényekkel elárasztott apokalipszist. Azért érdekes ez, mert később Az özönvíz éve és a MaddAddam szövege (minden narrátora) is valamilyen szinten átveszi ezeket a guvatkásan nem egészen egyértelmű leírásokat (beszélnek úgy nemi erőszakról, gyilkosságról, kegyetlenkedésről, ahogy csak egy értetlen kisgyerek tudna ezekről beszélni). De huh, az egész nagyon elemi, szép, megfoghatatlan, és sokszor csendesen kegyetlen.

Míg a Guvat és Gazella Hóember és a két címszereplő háttértörténetét bontja ki (egy jövőben, ahol már csak teremtett lények élnek, ezek mitikus alakokká válnak), Az özönvíz éve jobban belemegy abba, hogy milyen csoportok, rítusok alakulnak ki egy ilyen, emberi nézőpontot vesztett poszt-apokalipszisben. Az előző könyv végén Hóember több túlélőt is talál, így a második könyv nem folytatja a történetet, hanem visszamenőleg elmeséli Toby és az Isten Kertészei történetét, és a világépítés bővül, több új visszaemlékezés során jobban megértjük, mi történt a világgal, kik mozgatták a szálakat, több kegyetlenkedést kapunk, több szereplőt, egy egész teológiát, de inkább csak kiegészíti az első kötetet, megmutatja egy másik nézőpontot, vagyis talán olvasható önálló kötetként is.

A MaddAddam viszont, akármennyire is próbálom elképzelni, szinte biztos, hogy nem működne önmagában. Egyrészt egy cliffhangert folytat, és egyből szalad is, hogy felgöngyölítsen néhány szálat, zűrzavar van és folyamatos mozgás, a világépítés pedig itt már vészesen magától értetődőnek mutatja magát. A cselekmény és a visszaemlékezések terei beszűkülnek, olyan pontok kötődnek össze, amelyek vagy egyértelműek voltak, vagy éppen semmi szükség nem volt a kötődésükre. A karakterek viszont (immár vagy ismét) bőven elviszik a hátukon a kissé csapongó végkifejlet-építést, és a szöveget még mindig élvezet olvasni, és szépen összeáll a trilógia.

Lényegében Atwood pontosan ugyanazt csinálja, mint A szolgálólány meséjében, fog egy aggasztó gondolatot a jelenünkről, és kifacsar belőle mindent, amit csak lehet, hogy kibonthassa egy lehetséges jövő leírásában. Ezúttal azt a kérdést feszegeti, hogy a fenntarthatósági problémák, az öko-katasztrófák, a biotechnológiák, plasztikai sebészet, génmanipuláció milyen elcseszett, tragikomikus világot tudnának létrehozni, és ezt a világot megtölti rémületesen pontosan felépített ideológiákkal, degeneráltakkal és naiv téblábolókkal, meg persze furcsa lényekkel és még furcsább szavakkal, szójátékokkal.

Remek trilógia, de senki ne csinálja utánam, hogy egymás után bedarálja mind a hármat, mert visszanézve egy nagy, emlékezetben elmosódott sorozat-évadnak tűnik az egész, és bizony a MaddAddam elején már kevésbé szívesen nyitottam ki, és másfelé tapogatóztam. Ám ha mégis rávettem magam, akkor szaladt a szöveg, és nem is nagyon futott tévútra. Ez azért nem semmi.

Hozzászólások

hozzászólás