SFmag

Gyerekkorom egyik kedvenc sorozata volt a Sliders, amit igazából az alapkoncepció elvitt a hátán. Csak képzelj el megannyi világot, ahol mindegyiknél egy kicsit másként alakult a történelem. Nos, kiderült, hogy ezt egykor egy bizonyos George R. R. Martin is elképzelte, sőt, majdnem sikerült elindítania maga is egy ugyanezen az ötleten alapuló sorozatot Quinn Malloryék előtt pár évvel Doorways címen.

Amiből végül nem lett semmi, a pilotja kijött VHS-re, de aztán az egész mégis csak feledésbe merült – egészen addig, míg az IDW ki nem adta Stefano Martino rajzaival négyrészes képregény formájában, amit egy kötetben gyűjtött össze. Mindezt 2011-ben, amikor Martin még éppen nem volt egy megbízható márkanév a nagyközönség előtt, akik éppen csak kezdték megismerni a kockák körében már addigra elismert alkotót.

Gondolom, sokan most elképzelték, milyen lett volna a Sliders, ha a Trónok harca mentalitásával íródott volna. Erről azonban szó sincs, mind a sorozat, mind a képregény más célt tűzött ki maga elé. Ez a történet le se tagadhatná, hogy a kilencvenes évek tévéképernyőjére íródott. Egyik hőse egy sármos, kulturáltan borostás, szemüveges doki, aki bűvésztrükkökkel nyugtatja meg fiatal pácienseit, a másik egy párhuzamos valóságból szökött gyönyörű rabnő, aki mindössze egy nagyon szűk rövidnadrágot és egy nagyon lenge felsőt visel, egyébként fejlett fegyverzete ellenére vad, akár egy állatok között nevelkedett gyerek. Vajon összejönnek valaha is, kedves nézők?

Remélhetőleg, hiszen a leányzót – Catet – üldöző nem-teljesen emberi vadászok is azon ügyködnek, hogy meglegyen az izgalom, amely során két hősünk rádöbben, mennyire is fontosak egymás számára. Rajtuk kívül visszatérő karakter egy Trager nevű férfi, aki minden világban a törvényt szolgálja, csakhogy életét áldozza a főszereplőkért. Az eredetiben őt Kurtwood Smith (Robotzsaru, Oscar) alakította, a képregényben fekete lett, de hát Nordberg is fehér volt, mielőtt O. J. Simpson meg nem kapta volna a szerepét, szóval, nevezzük őt Interdimenzionális Kennynek és lépjünk tovább.

Mint az a fentiekből is érződhet, valójában egyetlen karakter sem olyan, akit életszerűséggel vádolhatunk meg, holott, bármennyire is ott lehet a tüske Martinban, a Sliders sorozat egyik báját éppen hétköznapian esetlen hősei adták, akiknek könnyen a helyzetébe tudtuk képzelni magunkat. Jó, persze egyikünk sem állít elő a saját háza pincéjében egy dimenziók közt kaput nyitó távirányítót, de azt Quinn Mallory is egy nála sikeresebb alteregójával tette.

Jó, az eredeti sorozatban George Newbern és Anne Le Guernec karaktere kevésbé volt archetipikus, mint a képregényben. (Ugyanakkor valamiért a konzervnevetést könnyebben hozzájuk tudjuk képzelni.)

Van egy másik dolog, amit a Sliders kicsit jobban csinált, ez pedig, hogy eleinte az alternatív világok teljesen hihetőek voltak. Mi lett volna, ha a Szovjetunió nyer? Mi lett volna, ha nem találják fel a penicillint? Mi lett volna, ha az alkoholtilalom nem ér véget? Persze ezek nem olyan koncepciók, amikbe egy történelemtanár ne tudna belekötni, de arra teljesen alkalmasak, hogy a nézők elfogadják lehetséges alternatíváknak, és kicsit más szemmel nézzenek a mi valóságunkra.

A Doorways ezt már az elején elsöpri Cat világával, amit kicsit sem burkoltan földönkívüliek hódítottak meg, akik az emberiség egy részét mutáns kiborg szolgákká változtatták. Olyan ez, mintha a Sliders rögtön a kromaggokkal indított volna, márpedig az a sorozat pont akkor kezdett kifulladni, amikor túlságosan kezdett támaszkodni rájuk. Ha az egyik karakter egy mozgó vastrónuson ülő, sötétségbe burkolódzó, nem-emberi hangon beszélő karmos förmedvény, akkor mitől lenne olyan érdekes egy világ, ahol Amerika még mindig a Brit Birodalom gyarmata?

Emellett a folyamatos menekülés csak eleinte ad lendületet a cselekménynek, de ott rejlik benne a veszély, hogy egyre monotonabbá válik, az pedig, hogy a hőseink mindig megmenekülnek, egy idő után erőltetetté. Persze, csak egy epizód alapján tudunk véleményt nyilvánítani, de az az epizód a pilot, ami lefekteti az alapszabályokat. Amilyen egyszerű, annyival elegánsabb az, hogy egy ismeretlen világban, mindig a nulláról indulva kell túlélni, miközben megpróbálunk hazajutni.

Nem azt mondom, hogy a Slidersszel mindenképpen jobban jártunk, egyszerűen csak a Doorwaysben – Martin ellenére – nincs semmi olyasmi, amitől azt éreznénk, hogy nagy csapás érte a televíziózás világát, amiért ez a sorozat nem tudott útjára indulni. Persze viták folynak, hogy a Sliders mennyit nyúlt a Doorwaysből, de az igazság az, hogy a kilencvenes évekre a párhuzamos univerzum már azért nem volt teljesen ismeretlen a popkultúrában, elég csak a kecskeszakállas Spockra gondolni.

Tévedés ne essék, a Doorways egy jópofa képregény, és kifejezetten érdekes az a világ, ahol egy génmanipulált mikroba minden olajat és műanyagot felfalt. Több világot nincs időnk felfedezni, ami valahol kár, mert egy jó alternatív történelemmel bíró valóságban szívesen elveszünk, de hát erre volt idő. Ahogy arra is, hogy ebben a világban az első őshonos karakter dolga az, hogy szépen, kedvesen, éppen a kamerába bele nem nézve meséljen a forduló pontról, ami a mi világunkat megkülönbözteti az övétől. Lehet, hogy nem túl elegáns megoldás, de az akkori elvárásoknak teljesen megfelel.

Hibái ellenére azonban a Doorways pont azoknak nyújthat kellemes, könnyed szórakozást, akik szívesen elnosztalgiáznak a Slidersen, hogy de jó is volt az az első, második, talán még a harmadik évad is, de a többiről szó ne essen. Akik azonban valami tartalmasabb, elgondolkodtatóbb alternatív történelmi sci-fire vágynak, azok máshol keressék. Talán Dicknél vagy Robinsonnál.

Hozzászólások

hozzászólás