A Könyvfesztiválra jelent meg Moskát Anita harmadik fantasy regénye, az Irha és bőr, amelyről itt olvashatjátok SFmagos ismertetőnket Keserű József tollából, és nemrég készítettünk egy interjút is az írónővel, amelyben a regény hátteréről és sok egyéb másról is kérdeztük.

SFmag.hu: Harmadik regényedet olvasva feltűnő, hogy ennyire érdekel az emberi test módosítása (az első regényed kivétel). Miért van ez, honnan jön?

Moskát Anita: Igen, ez egy visszatérő témám, érdekelnek a test határai. Szerintem ezen keresztül próbálom megérteni az embert – néha azt hiszem, azért írok elsősorban, mert próbálom megérteni másokat és saját magamat is. Nem csak a test szokott foglalkoztatni, hanem a psziché is, az is visszatérő, hogy próbálok a szereplők mélyére ásni, miért váltak olyanná, amilyenné, milyen traumák, befolyások hatására formálódott a személyiségük.

Mi volt az Irha és bőr alapötlete, honnan jött?

Állatmesék kapcsán gondolkodtam el a sztereotípiákról: mennyire igazságtalan, hogy mindig ugyanazokra az állatfajokra osztják ugyanazokat az emberi tulajdonságokat, és a nyulak biztos kikérnék maguknak, hogy ők nem is gyávák. Ez összekapcsolódott a fejemben több olyan dologgal, ami rég motoszkált bennem: szerettem volna nem emberi nézőpontokat ábrázolni, érdekelt az ebben rejlő kihívás, hogy „más” is legyen, de megérthető is; valamint foglalkoztatott a másság és az identitás témája.

Miért kellett ennyit várnunk a harmadik regényedre? Mi volt a legnagyobb kihívás az írás során?

Csak soknak tűnik, valójában az első két regényem se készült lényegesen rövidebb idő alatt. Amikor a Bábel fiai megjelent, a Horgonyhely már készen volt, ott álltak a fiókban. Ennek ellenére igen, sok munka volt az Irha és bőrrel: egyrészt mert a leghosszabb regényem, másrészt munka mellett nehéz volt időt találni az írásra, néha hónapokig elő se tudtam venni. A legnehezebb talán az volt benne, hogy a három teljesen különböző, külön konfliktusokkal és problémákkal küzdő szereplő sztoriját összehangoljam, és akkor is hassanak egymásra a szálak, amikor a karakterek épp nem is találkoznak. Rengeteg post-it cetli kallódott a lakásban, azokkal próbálgattam az események sorrendjét.

A fajzatok többsége valamiféle testi problémával születik – a főszereplő Kirillnek például nincsenek ujjai, csak patája, így sokkal nehezebben indul az emberek közötti életben. Szerinted mennyire határoznak meg minket a születési körülményeink; az, hogy milyen helyzetben, miként születünk?

Egyrészt nagyon, akár a testi dolgok is, de a születési környezet, anyagi helyzet, nemi különbségek mind meghatározóak, és hozzátesznek ahhoz, hogy nem ugyanahhoz a rajtkőhöz állunk fel. De ezt nem gondolom az egész életre determináltnak: egy viszonylag jó feltételek és jó körülmények közt született ember is hozhat ki keveset az adottságokból, és egy hátrányos helyzetből induló is dönthet le rengeteg akadályt. Gyerekkorban még sokszor mondják is a felnőttek, hogy „bármi lehet belőled”, és tényleg elképzeljük magunkat űrhajósként meg dinoszauruszkutatóként, aztán ez a „bármi-potenciál” a társadalom részéről átfordul. Majdnem harminc évesen mentem egyetemre másodszor, és sokan már inkább olyanokat mondogattak: „hát miért nem nősz végre fel” vagy „a munka így is, úgy is szívás, fölösleges váltani”. Amikor még birtokoljuk a „bármi-potenciált”, nincs meg az igazi önismeretünk és tapasztalatunk, hogy döntsünk az életünkről, amikor pedig dönteni tudnák, már nem feltétlenül adottak a feltételeket. A fajzatokban ez pont kiéleződik: ők az átváltozásuk után nagyon gyorsan fejlődnek, nagyjából egy év alatt felnőtté válnak, de számukra a társadalom nem biztosít semmiféle lehetőséget, és hiába szeretnék, bennük nincs ott a „bármi”. Ezért is erősödhet meg egy szekta, ami azzal csábítja magához őket, hogy „azok lehetnek, akik csak lenni akarnak”.

Hogyan állsz az állatvédelemhez és például a vegetáriánussághoz? 

Nem vagyok vegán, de egy héten többször eszem vegánul, és gyerekkoromban egy ideig vegetáriánus volt a család. Azt viszont nagyon komolyan veszem, hogy csak állatkísérlet-mentes kozmetikumokat használjak: el sem tudok képzelni fölöslegesebb halált, minthogy azért pusztulnak el állatok, hogy én bekrémezhessem az arcomat. Az állatvédelem meg túl nagy és komplex téma itt bármihez, de fontosnak tartanám, hogy ne csak a cuki, jó marketinggel rendelkező fajokért tegyünk valamit, hanem azokért is, akik kvázi láthatatlanok, de az ökológiai folyamatokban kulcsszerepelők, és a kipusztulásuk lavinaként húz magával más fajokat is.

A születési problémák miatt a fajzatok testképe is nagyon sajátos – számukra az emberi test, állati eredetre utaló részek nélkül az ideális. Mit gondolsz, el tudjuk valaha fogadni önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, anélkül, hogy valami idealizált felé akarnánk törekedni?

Pont nem olyan rég gondoltam végig, hogy én egyetlen állatot sem látok „csúnyának”. (Nem, még a „rondaállat-versenyek” díjazottjait sem.) Az állatokkal kapcsolatban nincs bennünk egy elvárt, idealizált kép, hogyan kell egy kutyának kinéznie, mitől lesz vizuálisan „optimális”. Ugyanolyan gyönyörű egy szépen fésült afgán agár, mint egy kócos utcagyőztes, nincs köztük vizuális rangsor, hanem másként szépek. Az embernél mégis vannak idealizált sémák, amikhez vagy megpróbálunk hasonlítani, vagy mások hasonlítanak össze vele (de persze ez a séma a történelmi korok során változik). Most kezdett elindulni aktívabban ennek a lerombolása, rengeteg a pozitív testkép kampány, egyre többen merik felvállalni a „tökéletlenségeket”, a testüket úgy, ahogy van. Nincs olyan skatulya, amibe bele kell passzírozni magadat ahhoz, hogy elfogadjanak.

A magyar környezetet nézve neked mennyire magyar és mennyire egyetemes történetről szól az Irha és bőr?

Nem érzem kifejezetten magyar történetnek, az idegenségtől való félelem, az önkeresés, a másság egyetemes témák, nemzettől függetlenül érintenek bárkit. De az, hogy itthon játszódik a sztori, és elmehetünk Kistarcsára, ahol most a szocializációs központ helyett egy kórházat találunk, a betonkerítés helyett pedig családi házakat, közelebb hozza az olvasóhoz a történetet. Azt akartam, hogy semmi se távolítsa el ezeket a kérdéseket. Itt és most, a mi valóságukban is megtörténnek hasonló események, csak éppen fajzatok nélkül.

Ha tarthatnál egy extrém állatot, mi lenne az?

Rókát! De csak akkor, ha akkora élőhelyen élne, hogy meglenne a szabadsága, és nem is tudna róla, hogy én „tartom”. Valószínűleg így már nem is lenne az „enyém”, de ez pont nem baj.

A regényben rendszeresen kikelnek a fajzatok a „fajista” kijelentések ellen, vagyis amikor a lárvaállatuk alapján vonnak le az emberek következtetéseket. Ugyanakkor Kirillnél látjuk, hogy milyen nehezen küzd meg őzkorából származó reflexeivel, szokásaival, ösztönével. Mennyire gondolod ördögtől valónak a sztereotípiákat?

Ha pszichológiai értelemben vesszük a sztereotípiát, akkor lehetetlen lenne nélküle élni, az agy sémákban gondolkodó részét értik alatta, aminek hála sokkal több információt fel tudunk dolgozni. A probléma azokból a sztereotípiákból fakad, amiket a társadalomban teszünk magukévá tanulás során (és a sztereotípia szót a köznyelvben általában erre értjük). Néha észre se vesszük, hogyan hat a döntéseinkre és viselkedésünkre. A „semmi bajon a *tetszőleges csoporttal*, de…” és „nekem is vannak *tetszőleges csoportba tartozó* barátaim” típusú gondolkodáskor nem is realizálódik a valódi előítélet. Könnyebb sémákba kapaszkodni, de ahogy csomó ösztön kontrollálható, úgy itt is az a fontos, hogy az ember folyamatosan felülbírálja önmagát: miért is gondolom én ezt erről a csoportról, honnan az előítélem, miért nem akarom őket valójában megismerni. Az előítéletek mind legyőzhetőek.

Mi lesz a témája a negyedik regényednek, és mikor olvashatjuk?

Még csak az ötlet fázisnál tartok, így nem szeretnék sokat elárulni róla, hátha végül mégis mást választok, de ebben megint fontos szerepe lesz a testről való gondolkodásnak, és bár Magyarország önmagában is elég furcsa, ennek most egy még furcsább fantasy világ lesz a helyszíne.

Moskát Anita a Könyvhéten, június 15-én, 17 órától dedikál a Gabo kiadó standjánál.

Hozzászólások

hozzászólás

post_author >1) { echo "
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: interjú, irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. insidious szerint:

    Jó az interjú, csak ezt a fotót Anitáról kellene végre a kukába dobni. Irtó ellenszenves rajta, és már vannak frissebb felvételek is, érdemes lenne most már azokat használni.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon