Moskát Anita: Irha és bőr

Közzétette: Keseru_Jozsef 1 hozzászólás

Amióta tudom, hogy a törpecsimpánz génkészlete majdnem 99 százalékban azonos az emberével, másképp gondolok a törpecsimpánzokra, sőt az állatokra úgy általában. Bár tisztában vagyok vele, hogy az a kicsivel több mint 1 százalék óriási különbséget jelent (a törpecsimpánzok tudnak videójátékozni, öngyújtóval tüzet gyújtani és számos más – sokáig kizárólag emberinek gondolt – cselekvést végezni, de valószínűleg sosem lesznek képesek arra, hogy Heidegger filozófiájáról eszmét cseréljenek, vagy hogy űrhajót építsenek), olykor mégis elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha az az egy százaléknyi különbség eltűnne, vagy olyan kicsire redukálódna, hogy legfeljebb a fizikai megjelenésben nyilvánulna meg. Vajon hogyan reagálna az emberiség egy vele egyenrangú faj megjelenésére?

Moskát Anita harmadik regényében, az Irha és bőrben pontosan ez történik: az állatok egy része átalakul, s bár testükön láthatóak maradnak állati eredetük nyomai (egyeseknél pedig tovább működnek bizonyos állati ösztönök, vagy inkább érzékek), kognitív vonatkozásban nem sokban különböznek az embertől. Hasonlóval már találkozhattunk mítoszokban, mesékben, de akár a modern irodalomban is, Moskát Anita átváltozottjait azonban ugyanolyan félrevezető lenne emberként viselkedő (antropomorf) állatokként értelmezni, mint állatból emberré vált élőlényekként. Nem véletlenül problematizálódik a megnevezésük (fajzatok, kimérák), ugyanakkor létezésük messze nem csak nyelvi problémákat vet fel. A regény rendkívül rétegzett ebből a szempontból, hiszen a fajzatok létének jogi, politikai, filozófiai, teológiai és biológiai vonatkozásait is alaposan körüljárja. Eközben pedig folyamatosan nekünk szegezi azt a nyugtalanító kérdést, hogy mit is tekinthetünk tulajdonképpen emberinek.

Mindenekelőtt azt érdemes kiemelnünk, hogy az Irha és bőr nem a hagyományos ember–állat kettősségben gondolkodik. Egyrészt rámutat arra, hogy az ember nem képes teljes mértékben maga mögött hagyni állati eredetét, másrészt szembesít azzal, hogy az állatokról való – több mint kétezer éves – gondolkodásunk hibás alapokra épül (e vélekedés szerint az állatok nem gondolkodnak, nincs erkölcsük, nincs lelkük stb.). Elsőként Darwin mutatott rá arra, hogy az emberek és a magasabb rendű állatok értelmi képessége között a különbség nem minőségi, hanem pusztán fokozati. Moskát Anita regénye e darwini gondolat kibontásaként is értelmezhető. Több olyan emlékezetes jelenet van a könyvben, amelyben az emberek egy adott helyzetben úgy reagálnak, illetve viselkednek, mint az állatok. Ez azonban korántsem az ember állattá történő „leminősítését” jelenti, hanem annak felismerését vonja maga után, hogy lényegében az ember is állat, csak éppen az evolúció másik fokán áll. A regény végére ember és állat (illetve sapiens és fajzat) egy olyan közösség tagjaiként jelennek meg, akiket elsősorban testi létezésük kapcsol össze.

Ettől még a köztük lévő különbségek megmaradnak, csak éppen nem faji – az ember és állat (sapiens és fajzat) közötti – különbségekként válnak fontossá, hanem az egyedek (vagy inkább individuumok) közti különbségként. Nem az lesz a fontos, hogy az emberek miben különböznek az állatoktól (és a fajzatoktól), hanem az, hogy az állatok (és a fajzatok) is különböznek egymástól. Az állatok is rendelkeznek egyéniséggel (a fajzatokról nem is beszélve) – a regény ezt Noé történetén keresztül világítja meg nagyon szellemesen, amikor felteszi a kérdést: Noé megmentett minden állatfajból egy párt, de miért éppen azt a párt, és nem egy másikat? Mintha mindegy lett volna, hogy melyik egyedről van szó. Ahogyan hajlamosak vagyunk nem különbséget tenni asztal és asztal, szék és szék között, úgy nem teszünk különbséget szarvas és szarvas, béka és béka stb. között sem. Miközben mi, emberek talán semmit sem dédelgetünk annyira, mint saját egyediségünkbe vetett hitünket. (Vajon miért érzi kellemetlennek az olvasó azt a jelenetet, ahol Kirill, az őzfajzat beismeri, hogy nehezen tud különbséget tenni az egyes sapiensek között?)

A regény nem ezt a hagyományos perspektívát veszi fel, hanem igyekszik az emberre is kívülről tekinteni. A nézőpontkarakterek közül kettő fajzat, a harmadik pedig egy fajzatvédő szervezet tagja. A nem emberi nézőpontot az a finom megoldás is hangsúlyossá teszi, hogy az auktoriális narrátor is sokkal gyakrabban használja az emberekre a fajzatok szótárából kölcsönzött sapiens szót, mint az embert. Mindemellett Moskát Anita nemcsak bravúrosan mutatja meg, hogyan érzékelhetik az embertől eltérően a világot például az őzek, illetve az őzfajzatok, de arra is nagy hangsúlyt fektet, hogy karakterei valóban egyéniségek legyenek. Ebből a szempontból a regény kész érzelmi hullámvasút. Az, ahogyan Kirill, August és Pilar gondolkodnak és cselekszenek, ismerősen esendő (szándékosan nem mondom, hogy emberi), és nincs benne semmiféle célelvűség, legalábbis ahogyan ezt a fogalmat a fejlődésregények értik. Mindegyikük eljut ugyan fontos felismerésekig, de néha már túl későn. Hoznak jó döntéseket, de számos rossz döntést is. Bátran szembenéznek önmagukkal, majd gyáván megfutamodnak. Egyszóval ugyanolyan bonyolult lények, mint bármelyikünk.

Megszoktuk, hogy az állatos történetek mindig valamilyen tanulsággal szolgálnak. Az Irha és bőrben is van tanulság, nem is kevés, ezek azonban nagyon finoman vannak beleszőve a regény szövetébe. A szöveg nem akar ránk erőltetni semmit, nem akar meggyőzni semmiről. Csupán elgondolkodtat olyan kérdésekről, amelyekkel minden gondolkodó lénynek (legyen az ember, állat vagy fajzat) előbb-utóbb szembesülnie kell.

(Gabo kiadó, 2019 |608 oldal)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Attila szerint:

    Csak nekem nem világos az ismertető alapján, hogy miről szól a könyv?

    Plusz esetleg arról lehetne valami infó, most éppen melyik zsanér lépett és hány szintet…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon