Kapcsolatom Bram Stokerrel egy kicsit viharos. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy viszonylag fiatalon olvastam a Drakulát, nagyjából abban az időben, amikor még elszédítettek Verne regényei (különösen a Várkastély a Kárpátokban), és a takaró alá bújva ábrándoztam arról a sóhajtozó dologról ott a szobám sötét sarkában, stb. Mégis, csak azután olvastam, hogy láttam a híres Leslie Nielsen-féle süveges-medálos verziót, szóval azért nehéz volt nem észrevenni a szándékolatlan humort a könyvben.
Két dolog miatt nem baj ez. Egy: ha valami jól parodizálható, akkor karakteres (értsd: emlékezetes) műről beszélünk. Még egy olyan, mint a Drakula, nem nagyon van, hacsak nem az utánzat jogán. Kettő: a humor nem a horror ellenfele, hanem gyakran elengedhetetlen komponense. Amit viszont nem viccesnek, hanem röhejesnek tartottam, az a popkultúra kényszeres életmű-dekonstrukciója, Drakula elhasználása, jelentéktelenné degradálása az évtizedek során (valószínűleg sosem tudom kipucolni az agyamból a Drakula 2000-et). Nem segített az sem, hogy rendre csalódtam Stoker többi művében, szóval erősen gyanítom, hogy a Drakula valami egyszer-az-életben típusú mirákulum, amit (és aminek szerzőjét) jobb lenne leginkább békén hagyni.
Nem is tudom mennyire kell cinikusnak lenni, hogy soha többé ne legyek optimista egy ismert történet sokadik feldolgozásánál, és mennyire kellett ezen túltennem magam, hogy amikor megláttam a Dracul-t, azért mégis adjak egy esélyt? (Bocs, túlkomplikált költői kérdés.) Dacre Stoker miatt felemás kedvvel, J. D. Barker miatt valamiféle kompetenciát remélve, viszont a terjedelmet és magyar kiadóját meglátva valahogy nagyobb bizalommal, maradjunk ennyiben. Ha tipikus „cashgrab” cucc, legalább csak beletettek valamennyi melót, nem?
Ami azt illeti, a Dracul valóban kompetens regény. Ha eltekintek az első nagyobb, szintén szándékolatlan humortól (a rettegő Bram Stokerrel kezdünk, ahogy valami az ajtón dönget, ő pedig szorongatja a fegyverét, mint egy Resident Evil-hős, aztán amikor a vélt szörny elhallgat, türelmesen leül terjedelmes naplót írni), a két szálon futó történet messze felülmúlja az utóbbi évtizedek a Drakula sírját fosztogató művek színvonalát. Hogy Stoker aktív szereplő, nekem annyira első blikkre még nem volt szimpatikus, valahogy nehezen veszem komolyan valós történelmi személyek természetfeletti kalandjait. Szerencsére ez az aggodalom fokozatosan oldódik, mert Stoker fikcionalizált fiatalkora sok érdekességet tartogat.
Ami kifejezetten tetszett, a korrajz, és talán még a nyelvezet, az a higgadt, kicsit Austen-re és Dickens-re hajazó hűvös otthonosság, amit a naplós részekben kapunk, az úgy… simán behúzott még akkor is, ha az a szál lassabban halad. Stoker családtagjai kerek és hihető karakterrajzot kapnak, tetszett a kor tudományos szintjének őszintén jó szándékú, de rossz következtetésre jutó naivitása, a szereplők aktívak és kíváncsiak, tehát a fokozatosan felszínre törő misztikum és borzalom sem lebeg tét nélkül. Nehéz spoilerek nélkül komolyabban belemenni a cselekménybe, de minden nyilvánvalóságra akad egy váratlan fordulat is, mindenki, aki olvasta a Drakulát nyilván előnnyel indul, de sikerül tiszteletben tartani még a kiforgatott toposzokat is, azokat frissen tartani, időnként meglepetést okozni.
Érezni továbbá a mögötte húzódó kutatást, még ha elszálltnak is érződik a fiktív Stoker-biográfia, képes megtartani a konzisztenciát, a belső integritást, szóval nem csak arról van szó, hogy valakit beöltöztetnek Abraham Lincolnnak és a kezébe nyomnak egy fejszét, hogy „mehet” – Bram Stoker karaktere valahogy kerek, hihető és hiteles tud maradni végig, még a naplókon kívüli szaggatottabb, közvetlen borzalommal ütköző szálon is.
Hősünk, hétévesen
A könyv olvasmányos, és annak ellenére, hogy helyenként érezhetően ki volt matekozva, mikor kell bekiabálni, hogy „húú”, valahogy sikerült tartania egy legalább Netflixes színvonalat, és sosem ment le olcsó straight-to-video megoldásokba, ha lehet így fogalmazni. És ha már itt tartunk, tényleg simán el tudom képzelni egy jó minisorozatként.
Ritka manapság a gótikus horror, főleg olyan, amelyik működik is. A Dracul több szálat, (napló)nézőpontot és széttartó cselekménytöredékeket tart egyben erős kézzel, amikor az egész narratíva insabillá válna, sikerül mindig egyben tartani, és mindezek mellett a szerzőknek volt kapacitása a gondos atmoszférateremtésre is. Nem az évtized regénye, de amire vállalkozik, és amit megvalósít, így is nagy teljesítmény. Drakulára meg amúgy is ráfért a vérfrissítés.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
