Egy világ, ahol a remény mintha elfeledett fogalom lenne. Az „erény” és a „nemesség” csupán jól hangzó szavak, amikhez vajmi kevés köze van az embereknek. Ráadásul a Mély Királyai újfent háborúhoz készülődnek – ugyan korábban már sikerült elűzni őket a Birodalom közeléből, de a halhatatlan entitások elpusztítása szinte lehetetlen, a harcok soha nem érnek véget. Talán csak a velük szemben álló Névteleneknek van esélyük, no nem mintha ők nem tekintenék ugyanúgy semminek a halandókat.

Az emberek semmit sem tehetnek – élnek egyik napról a másikra, reménykedve, hogy a háborút nem az ő életükben fogja elveszteni a „jók” oldala, és a Mély Királyai nem változtatják át őket valamiféle túlvilági borzalommá. Választani csupán a nagyon szar és a valamivel talán kevésbé rossz, de ettől még ugyanúgy szar helyzet közül lehet. Van egyáltalán értelme kitartani egy ennyire reménytelen helyzetben? Csoda, hogy Ryhalt is inkább lerészegedik minden este, csak ne kelljen szembenéznie a kilátásaival?

Ryhalt Galharrow azok közé tartozik, akik minden áron megpróbálnak túlélni. Az Éjszárnyak parancsnokaként minden megbízást elvállal, ami fizet, pedig egykoron „hivatásosként” sokkal jobb sora is volt. Az alkohol és az évek azonban megtették a hatásukat, mostanra annak is örül, ha nem kell olyan mélyen behatolniuk a Kárhozatként ismert területre, a gonosz birodalmának határára. Hollótetoválásán keresztül alkalmanként maga az egyik Névtelen ad neki feladatot – ezúttal egy bajba jutott nemesasszony, Ezabeth Tanza megsegítését, akiről nemcsak az derül ki, hogy Ryhalt régi ismerőse, de az is nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy rajta és az Éjszárnyakon sokkalta több múlik, mint amire felkészültek…

A cél rögtön a világ megmentése, gondolhatnánk rögtön, és nem is járnánk messze a valóságtól. Az Éjszárny nem húzza az időt tét nélküli eseményekkel, céltudatosan belevág a közepébe – a féltéglák és könyvmonstrumok uralta fantasy-piacon nagyon szimpatikusan hat ez az áramvonalas háromszáz oldal, felesleges kitérők és nézőpont-karakterek garmadája nélkül.

Pedig nagyon is van miről mesélni: Ed McDonald egy összetett és izgalmas világba vezet el minket, ahol a puskák már kezdik átvenni az uralmat a kardok felett, ahol a hold fényét szőve jutnak mágiához az erre képes kevesek, sőt, a varázslatra építve egyfajta iparosodás és fejlődés is kezd kialakulni. Mindennek a hátterében pedig ott a Mély Királyainak és a Névteleneknek az örök harca, mintegy állandó rejtélyt adva az érdeklődőknek (kíváncsi vagyok, hogy vajon mennyit tudunk meg róluk a könyvsorozat végére, egyáltalán, ki fog-e derülni bármivel több a hatalmuk természetéről vagy az eredetükről, mint amennyit most tudunk).

De McDonald nem rendel mindent a világépítés alá, olyannyira nem, hogy néha az az érzés kerülgetett, mintha nem is létezne más, csak az eseményeknek helyszínt adó város és a Kárhozat kietlensége. Kicsit sok az ismeretlen egyelőre (és amit tudunk, az is sokszor ismerősen hat), ráadásul a történetben valódi meglepetések az utolsó oldalakig nem fognak minket érni, de úgy érzem, McDonald nem is akart sokat markolni ilyen téren – inkább a hangulatra és a karakterekre koncentrált. A két-három fordulatra felépített cselekmény inkább csak teret ad Ryhalt személyének, a világnézetének, és annak, hogy rajta keresztül megismerjük azt a helyzetet, amiben mindannyian szenvednek.

Hiszen az Éjszárny egy kifejezetten kegyetlen világban játszódik, ahol főhőseink legfeljebb túlélni tudnak, igazán boldogak vagy elégedettek lenni sosem. Ez még önmagában nem annyira egyedi manapság (amikor minden második könyv a „grimdark” brutalitása jegyében fogant), ám McDonald nem elégszik meg ennyivel. Ahelyett, hogy mindent az erőszak, a fájdalom és a „sötétség” irányából mutatna, inkább arról ír, hogy létezhet-e még szép és jó ezen a szörnyű helyen. A cselekmény egyik hajtóerejét a Ryhalt és Ezabeth között alakuló, nagyon ellentmondásos, nagyon nem megszokott módon romantikus kapcsolat adja, no meg az is elég hamar kiderül, hogy Ryhalt csak a felszínen annyira kiégett, alkoholista gazember, a mélyben rejtőznek még olyan érzelmek, amik előbb vagy utóbb elő tudnak törni…

Ezáltal nem süllyedünk bele a reménytelen depresszióba, ami egyfelől nagyon is örvendetes, másfelől viszont kissé nehezen értelmezhetővé teszi a regényt – vagy legalábbis kell idő, mire rá tud hangolódni az ember (nekem az első száz-százötven oldal elég lassan telt el). Már csak azért is, mert Ryhalt szemszöge, egyetlen nézőpont-karakterként elég kevésnek tűnik: mivel mindvégig ő meséli a történetet, mindent az ő szűrőjén keresztül látunk, ami miatt a mellékalakok többsége nem kap egy-két jellemvonásnál többet, pedig úgy érzem, nagyon is lett volna még bennük lehetőség (különösen az erős női figurákban).

Így némileg vegyes élményként maradt meg bennem az Éjszárny. Sok szempontból remek szórakozás, nagyon is ígéretes kezdete A holló jele sorozatnak, ám úgy érzem, még magán hordozza az „első részek” pár negatív tulajdonságát is. Biztató, hogy bár folytatás már létezik (sőt, márciusban magyarul is jön az Agave Könyvek gondozásában), mégis szinte teljesen lezárt az Éjszárny, vagyis az is bátran belekezdhet, aki amúgy ódzkodna a sorozatoktól. De aki belekezd, az valószínűleg úgyis marad a folytatásra – remélem, az még ennél jobb is lesz.

(Blackwing; fordította Benkő Ferenc, kiadta az Agave Könyvek 2018-ban 336 oldalon és 3680 Ft-os áron.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon