Olyan sokszor írtam már én is és mások is itt Robert Charles Wilsonról, hogy állandó olvasóinknak már könnyű összegezni, miről fog szólni az ismertető. Először is, általában dicsérni lehet az alapötletet, a stilisztikailag az átlagnál jóval kimunkáltabb (művészibb és színesebb) szöveget, jól ábrázolt családi viszonyokat, és sajnálkozni lehet azon, hogy a regények vége általában nem váltja be az induláskor felmerült ígéretet. (Örök kivétel: a Pörgés.)
Itthon 2017-ben megjelent regénye, az Affinitások kissé elsikkadt a nagyobb kommunikációs zajban – a kiadók folyamatosan elkényeztetnek minket a friss címekkel – mégis, Wilsonra mindig érdemes odafigyelni.
Kezdjük az elején: igen, az alapötlet eredeti és biztos tudományos alapokon nyugszik. A történet szerint Meir Klein, egy izraeli szakember fejéből pattant ki az ötlet, hogy az emberiséget egymással kompatibilis csoportokra lehet felosztani. Ez túlmutat a származáson, valláson, bőrszínen, irányultságon és érdeklődési körön. DNS- és MRI-vizsgálat, valamint hosszú neurológiai teszt elvégzésével bárki megtudhatja, hogy tagja lehet-e az Affinitások valamelyik csoportjának, amelyeket a főníciai ábécé betűivel jelölnek, és falkának nevezik. Az InterAlia nevű cégé a jog, hogy a jelentkezőkkel közölje: beleillik-e valamelyik ilyen csoportba vagy sem. Az egyes falkák egyfajta MensaIQ társaságokként működnek, erős kötelék alakul ki a tagok között.
A főszereplő Adam Fisk, aki fojtogató légkörű családja elől menekül Torontóba, hogy grafikusnak tanuljon. Egy hirtelen ötlettől vezéreltetve maga is befizeti a vizsgálat költségeit az InterAliának, és hamarosan kiderül: beleillik a Nagy Öt Csoport egyikébe, a táv-ba.
Ahogy az egy Wilson-hőstől elvárható, Adam családi szempontból elég csonka: Aaron testvére apja igazi fia, aki a családi vállalkozást is viszi, és republikánus vonalon a politikát is megcélozza. Apja nem is tartja sokra fia tanulmányait, azt a nagymama finanszírozza. A táv-ban Adam igazi társaságra talál. A konfliktus viszont őket is eléri, hiszen Klein elmondja nekik, hogy hamarosan egy vezető falkának kell kiemelkednie a többi közül, mert az emberi társadalom nagy változások előtt áll, és kell egy vezető csoport. A táv-ok mellett azonban a szigorú, hatékony, hierarchikus vezetésű hét falka is „bejelentkezik” a vezető címért.
Wilson a jó ötletet megint egyrészt családi drámába, és a változó világ kavarta geopolitikai viharokba keveri. A regény vége ezúttal jól megy a felvetett gondolatokhoz, és meglepően optimista.
És mivel ez egy Robert Charles Wilson-regény, természetesen kitűnő leírást kapunk a társadalomról és az emberi viszonyokról.
A mondanivaló rendkívül aktuális, és tulajdonképpen az internet utáni emberi társas kapcsolatok változásáról szól. Olyan világban élünk – állítja a szerző – amikor a származáskor kapott jellemzők mellett (vagy inkább helyett) a személyiségünk egyedi mélystruktúrái számítanak. Egy rendőr és egy reménybeli grafikus például jobb párt alkot, mint két azonos státuszú és állású ember. De az Affinitások jól bemutatja, hogy az új törzsek létrejöttével nincs megoldva a probléma, vagyis hiába húztuk ki a nemzeteket az egyenlegből, a csoportérdek továbbra is megmarad. Éppen ezért a regény végi elmélet egy új lehetőséget vet fel az emberiség jövőbeli kooperációjával kapcsolatban.
Rendkívül okos és elgondolkodtató az Affinitások.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
A Porgesen kivul nem igazan tetszett tole semmi. De meg ennek is volt egy nagy problemaja: folytatasokat keszitett neki 🙂
„Itthon 2017-ben megjelent igénye, az Affinitások”
-Mármint REgénye, gondolom.
Uhh.. A 3. paragrafusnál tartok, és egy újabb elgépelésbe botlottam, valamint két mondatban is egyes-többes szám egyeztetlenségbe.
Őszinte segítő szándékkal jelzem, az ismertetőt pedig köszönöm.
Valamilyen logisztikai probléma miatt először a Tengelyt olvastam, emlékeim szerint a kevesek közé tartoztam, akiknek tetszett, első sorban a kozmológiai léptékű befejezés miatt, de sajnos utána a Pörgésen már nem jutottam át. A Kronolitok minden hibája, a Bázis pedig a magát nem túlvállaló története ellenére tetszett, hangulatos, jó regények voltak.
Az Affinitások ajánlóját én is köszönöm, megrendeltem.
e(x): A Tengelyt én is szerettem. Kisebb léptékekben építkezett, mint a Pörgés (és szerintem ezért csalódtak sokan), viszont kiegyensúlyozottabbnak láttam.
Az trilógiát befejező Örvényen viszont felhúztam magam. Olyan volt, mintha Wilson maga sem tudta volna, hogyan menjen végig az úton, amire az első két regénnyel rálépett.
A Tengelynek én a végét szerettem csak. Nekem még a Bioszféra jött be (bár, sokaknak meg nem), ami egy vékonyka, de gyönyörűen fatalista befejezésű regény az idegen organizmusokkal való találkozásról.
Belánszky István:
Köszi, javítva is.
Hackett: Mikor beszélgettünk a Bioszféráról, mondta Wilson, hogy éppen vált, nem volt túl jó kedve, ezért
SPOILER mészárolt le mindenkit a regényben 😀 /SPOILER
Nem egy Pörgés, de azért kifejezetten tetszett az Affinitások is, egyedi az alapötlete és itt szerintem jól vette ki magát, hogy nem világméretű, hanem határozottan kis léptékű volt a végkifejlet (meg a legvége is érdekes gondolatokat vet fel).