A tavalyi, az 1987-es évek kiválasztott fantasztikus filmjeihez hasonlóan cikkíróink idén is megemlékeztek az idei harmincévesekről – ez a hét a múltidézés, az 1988-ban készült filmek felidézésével telik.
Eddie Valiant olyan szinten lecsúszott magándetektív, amennyire az egy gyerekeknek szóló filmben csak lehet: tiszteletlen, goromba, megállás nélkül vedel, a barátnőjétől kér kölcsön, a nyomozáshoz fontos eszközeit beadta a zaciba, ráadásul a villamoson is bliccel. Emellett nem szívleli a firkákat, ezeket az élő rajzfilmfigurákat, és ennek nem átall folyamatosan hangot adni. Egykor pedig ő volt a firkák élharcosa, ám egyszer egyikük végzett a fivérével: egy nyomozásuk során zongorát dobott a fejére.
Roger Nyúl olyan szinten idegesítő firka, amennyire csak egy rajzfilmfigura lehet: nyughatatlan, hiperaktív, feltűnési viszketeg, pipogya, mintha életcélja lenne agyára menni mindenkinek. Persze valahol ez hozzátartozik a szakmához, hiszen gyerekkorunk hősei, Tapsi Hapsi és Jerry is folyton-folyvást szekírozta Elmer Fuddot és Tomot. Roger azonban a saját rajzfilmjében maga a szerencsétlenségek szenvedő alanya, aki bébiszitterkedése közben szinte az összes létező konyhai balesetet egy perc alatt elszenvedi. Ezutóbbi vonatkozásában a filmet öt évvel követő Animánia egyik karakterére emlékeztet – mit tesz Isten, akárcsak ennek az alkotásnak, úgy annak is Steven Spielberg a producere.
Mindketten láttak már jobb napokat – Eddie még a helyi lepukkant csehóban is közröhej tárgya, Roger pedig rendre felsül a forgatásokon, mivel gondolatai megállás nélkül szép felesége körül forognak. Éppen ezért a stúdió főnöke, R. K. Maroon felbérli Eddie-t, hogy járjon a végére, Jessica tényleg megcsalja-e az urát. Ahogy az ilyen felkéréseknél lenni szokott, természetesen jóval többről van szó a háttérben, és hamarosan mind Eddie, mind Roger nyakig vannak a slamasztikában, különösen, mert egy szadista vizsgálóbíró, Doom vadászik mindkettejükre.
A Roger nyúl a pácban két műfaj, a detektívnoirok és a Bolondos dallamok keveréke, ha úgy tetszik, egy rajzfilmfigurákkal teli Kínai negyed. Emellett egy akkora crossover, hogy amellett eltörpül mind a Ready Player One, mind a Bosszúállók: Végtelen háború. Itt szerepel először és utoljára egymás mellett a filmvásznon Donald és Dodó kacsa, illetve Tapsi Hapsi és Miki Egér, láthatjuk az Acme találmányok kiötlőjét, illetve rajtuk kívül cameók sokaságát fedezhetjük fel egy olyan korból, ahol még nem volt szokás másodpercenként megállítani a filmet, hogy kikockázzuk a regiment utalást.
Ezenkívül egy korábban soha nem látott technikai bravúrt sikerült megvalósítani: először szerepelnek filmvásznon élő szereplők és rajzfilmfigurák, akik tényleg egy világban léteznek (ugyan már láthattunk animált és élő figurákat együtt olyan Disney alkotásokban, mint a Mary Poppins, Ágygömb és Seprűnyél vagy a Peti sárkánya, de a rajzolt és élő karakterek interakciója nem volt ilyen élethű és hiteles). Az Eddie-t alakító Bob Hoskinsnak meg is mondták, hogy csukott ujjakkal fojtogassa Rogert, különben minden egyes pluszban kiszínezett képkockát levonják a béréből.
Azt már kevesen tudják, hogy a film maga Gary K. Wolf Who Censored Roger Rabbit? 1981-es regényén alapul, ahol a firkák comic strip figurák voltak, akik beszédbuborékok segítségével kommunikáltak, Rogert pedig korántsem ábrázolta olyan szimpatikusnak. Emellett a firkákat könnyem meg lehetett ölni, míg a filmben ehhez egy speciális vegyület, a lötty kellett.
Apropó, lötty, a rajzfilmfigurák ellenére a film meglehetősen nyersen tálalja a mondanivalóját. Elvégre van egy kisebbség, amely tagjai saját negyedben élnek, a szórakoztató ipar foglalkoztatja őket, de igazából különösebben nem becsülik meg őket a társadalom többi tagjai. Nem egy szórakozóhelyen ők lépnek fel, de a lábukat vendégként nem tehetik be, mert a saját fajtájukbéli – szó szerint egy gorilla – dobja ki őket, így a szépséges Jessica Rabbitre csak húsvér emberek csorgathatják a nyálukat. Mindezek tetejében pedig egy vegyszerrel akarja kiirtani őket egy mániákus őrült.
Ha már itt tartunk, az ügy felgöngyölítésében Rogernek sincs sok szerepe, hiszen a firkák között is legfirkább személyként semmit nem tud kellően komolyan venni, ám abban mégis komoly szerep jut neki, hogy a megkérgesedett felszín alatt alapvetően jószívű bigott megbékéljen a múltjával és a szerepével. Nála jóval talpraesettebb becses felesége, noha töredelmesen bevallom, azt sosem értettem, hogy Jessica Rabbit hogy lett szexszimbólum, miközben a figurája pont egy férfifantázia karikatúrája. Ami pozitív és jó karakterré teszi, az hűsége férje iránt, a már említett tűzrőlpattantsága, illetve némi önirónia és humor.
Habár a film tele van jópofábbnál jópofa rajzfilmfigurával, a prímet mégis csak Bob Hoskins Eddieje és Christopher Lloyd Doom bírója viszik. Hoskins karaktere egyszerre van otthon a firkák világában úgy, hogy közben megkeseredettségében ki is rí közülük. Nála a megtörtséget pont nem elsősorban az alkoholizmus és az egyéb detektív allűrök jelentik, hanem az, hogy a fivére elvesztésével már nem tud nevetni a rajzfilmfigurákon, hanem egyszerűen csak bosszantják őt. Doom egy hasonlóan kettős figura: bár látszólag egy humortalan húsvér ember, aki haszontalannak tartja a firkákat, és ezért kiirtaná őket, valójában maga is firka, akit kapzsisága és őrülete motivál. Telitalálat, hogy míg Eddie a csatlósait Roger módszerével, a humorral győzi le, addig őt a detektívtörténetek ökölpárbajával, ami annyira brutális, amennyire csak rajzfilmben lehet.
Azt hiszem, nem csoda, ha sokak számára a Roger nyúl a pácban a nyolcvanas évek egyik klasszikusának számít. Walt Disney mondta, hogy ő a mindenkiben élő gyereket akarja megszólítani. Ez pedig talán soha nem volt ennyire nyilvánvaló, hiszen a rendező Robert Zemeckis a kiégett és cinikus Eddie-n keresztül mintha a gyereküket elkísérő szülőket célozta volna meg: nincs semmi rossz abban, ha az ember felnőttként is törődik a rajzfilmfigurákkal. Persze, a hiperaktív Roger is mást jelent még gyerekként és mást felnőttként. De kortól függetlenül, jelent valamit.
Hozzászólások
[archnihil további írásai]
