A GABO kiadó idén is gondolt a novellarajongókra, így 2016 és 2017 után idén is megjelent magyarul az angol nyelven már szinte intézménynek számító válogatás. Az ausztrál szerkesztő, Jonathan Strahan által összeállított, 2018 legjobb rövid prózáit tartalmazó kötetet ismét két részben mutatjuk be.

Először SFinsider írását olvashatjátok a kötet sci-fi novelláiról.

A harmadik Strahan-válogatáskötetet olvasva lassan felesleges lesz azon lamentálnom, hogy az épp aktuális kötet erősebb írásokat tartalmaz-e, mint az előző évi. Számomra az a kérdés, hogy a szerkesztő mit tart fontosnak, hogy a „legjobb” címkét szubjektívan rástemplizhesse az egyes elbeszélésekre. Másképp mondva: milyen problémák írásbeli reprezentációját tartja az adott év legkiválóbbjának. A science fiction részben idén sem történt világmegváltás, nincs nagyon egyedi vagy újszerű látásmód, csak… jól megírt, szórakoztató történetek.

Tobias M. Buckell poszthumán űroperája, a trükkös című A zen meg az űrhajóápolás művészete egy halhatatlan robottá tett egykori ember és egy háborús felsővezető története. Minden kulcsszó és koncepció itt van, ami máshonnan már ismerős lehet: a Banks-szerű űrhajónév, a nanotechnológia, az űrhajó mint organizmus, háború, kvantumkulcsok. Mégis, rövid és szórakoztató darab.

A szingapúri Vina Jie-Min Prasad története, a Válogatott falatok a bionyomtatás közeljövőjében játszódik. A hongkongi Helena Li Yuanhui, a Pompás Marha Vállalat nevű, egyszemélyes vállalkozás szakembere megbízást kap egy titokzatos személytől, hogy rendkívül szoros határidővel gyártson le 200 darab, 38,1–40,2 milliméter vastagságú T-bone sztéket. Ez a sztori egy jól megrajzolt, technológiailag és emberileg hihető szituáció abból a nem túl távoli korból, amikor már a háromdimenziós, üzleti célú nyomtatás mindennapi szolgáltatássá degradálódik.

Linda Nagata, a kevés hard SF-et író nők egyike ezúttal egy rendkívül érzelmes elbeszéléssel került be a kötetbe. A marsi obeliszk főhőse a nyolcvanéves Susannah, aki a lassú világvégében igyekszik egy projecttel fenntartani saját elmeállapotát és célt adni életének. A címbeli építményt egy dúsgazdag szponzor segítségével kezdi megépíteni, hogy a légkör nélküli Mars egébe nyúló épület akkor is megmaradjon, amikor már nem lesz senki a Földön, hogy emlékezzen rá. A terveket viszont látszólag keresztezi egy alak, aki egy nap felbukkan az obeliszk közelében, és segítséget kér. Ez a történet szomorú, nosztalgikus, és a már jól ismert listát mondja fel az emberiség végóráiról: klímaváltozás, vírusok, földrengések és gazdasági lesüllyedés. Az egyetlen pozitív hang ebben a haláltáncban Susannahé, aki a kreatív alkotás erejével lassítja a felgyorsult entrópiát, és ezért mégis úgy érezzük a végén, hogy van remény, érdemes még bízni abban, hogy egyszer minden jobbra fordul. Színtiszta science fiction ez.

Az egyébként méltatlanul nem világhíres, kanadai Karl Schoeder elbeszélése, az Ázsió egy képzeletbeli kriptovaluta köré épül, és ragyogó tanmese a pénzről, a közgazdaságtanról, és leginkább az azt mozgató emberi motivációkról. Ez is közeljövős történet – nem nagy ívű, de egy érdekesen megformált pillanatkép.

Az elismertségre nem panaszkodható Yoon Ha Lee egy űroperával állt elő. A kaméleon kesztyűje olvasása megerősített abban, miért nehéz jó űroperát írni: az űroperák a régi tengerjárós-hajós-kalózos történetek jövőbeli díszletek közé helyezett változatai, amelybe csak olyan zsenik képesek innovációt csempészni, mint például Iain M. Banks vagy Alastair Reynolds. A főszereplő egy kel nemzetiségű tolvaj, akit kaméleonnak képeztek ki, hogy bárkit el tudjon játszani, és aki egy nagyszabású, galaktikus játszma kellős közepében találja magát. Mint Buckellnél, itt is minden elbeszéléselem ismert, de az író könnyed kézzel rázta össze a sztorikaleidoszkópot, hogy mégis egy kicsit más mintában gyönyörködhessünk.

Maureen McHugh Járdák-ja azok közé a történetek közé tartozik, amelyek elhallgatott narratívájukkal az olvasóra bízzák a rejtélyek megoldását, és ezt nagyon is jól csinálják. Rosni Gupta logopédust egy los angelesi pszichiátriai intézménybe hívják, miután egy furcsa pácienst visznek be, aki elsőre autistának látszik. Hamarosan kiderül azonban, hogy az anyanyelve óangol, amit már vagy ezer éve nem beszél senki.

Az egyik kedvenc elbeszélésem a kötetből az Egy kontra vallomása. A Kör-höz hasonlóan ez is azt a józan észtől elszakadt társadalmat mutatja be, amikor az objektív teljesítményértékelés helyét a hétköznapi emberektől kapott pontszám határozza meg. Nick Wolven világában a kormány és magánszervezetek invesztálnak a tanulókba, kifizetve a költségeket. A főszereplő Sophie azonban, ahelyett, hogy a pró értékelésűek csoportjába kerülne, saját hibáján kívül kontra értékelésű lesz, és kétségessé válik további sikertörténete. Ez az a világ, amely felé menetelünk, ahol az érzelmek fontosabbak, mint a tények, ahol a közösségi profil helyes beállítása a további sorsunkat is eldöntheti. A józan ész trónfosztásáról kapunk egy villanásnyi ízelítőt.

Elfogult vagyok, de Greg Egan történetében ezúttal sem csalódtam. Az ausztrál zseni A Turing-gép diszkrét bájában a „programok elveszik a munkánkat” közkeletű vélekedés megvalósulását mutatja be. A legszebb az elbeszélésében, hogy mélyen emberi, és egyúttal logikusan le is vezeti, miért elkerülhetetlen a teljes társadalmi rendszert működtető mesterséges intelligencia egyeduralma. Egyszerre utópisztikus és disztópikus ez az írás, amelyben a lassan elcsúszó középosztálynak épp a szép új világ élettelen informatikai urai kínálnak menekülési útvonalat.

Az utóbbi évek egyik feltörekvő elbeszélésíró-csillaga, Rich Larson kitett magáért. A Severyn Grimes egy modern cyberpunk sztori, áttölthető tudattal, megfiatalított százévessel, őrült vallással és sok erőszakkal. Larson története pont attól működik, hogy az emberi motivációk pontosak és érthetőek, és mögöttük az emberi gyengeségek, bűnök tárháza búvik meg – így hiába futurisztikus, valójában mélységesen realista, ahogy a legjobb sci-fiktől elvárható.

Az indiai Indrapramit Das is közeljövő történetet írt. A Hold nem csatatér ügyesen mutatja be az átmeneti korban élő indiai holdkatona életét. Az átmenetiség oka, hogy az emberiség még nem igazán döntötte el, mihez kezd a Holddal, de amikor rájön, minden megváltozik. Addig is az egyszerű, India holdbeli birtokát védelmező katonája igyekszik hűségesen szolgálni hatalmas országát, és közben tanúi lehetünk emberi rezdüléseinek, reakcióinak is. Bár számomra a Hold-történetek – akárcsak maga az égitest – unalmasak, Das egy emberi sztorit írt, ami megérinti az embert.

A brit Dave Hutchinson menekültügyi prédikációja, a Babilon jó példa arra, hol csúszhat félre egy történet. A főszereplő egy afrikai menekült, aki a legmodernebb, észak-Koreából (!) származó nanotechnológia segítségével fehér emberré válik, hogy Európába szökve elvegyülhessen. Ez ígéretes premissza, de amikor azt olvastam, hogy az európaiak ezért nem engedik be az afriakat, mert máshogy néznek ki, akkor kicsit megingott a hitem az egyébként intelligens író helyzetértékelésében. A migráció problémáját ilyen felületes gondolatra leszűkíteni nem túl intellektuális lépés, én innentől kezdve a felvázolt megoldás sem áll meg.

A legendás Samuel R. Delany és a transznemű Charlie Jane Anders története az identitás és a társadalom viszonyáról szól. De míg azelőbbi, A houstoni remete a disztópikus jövőben játszódik, és jól visszaadja a roncsolt nyelvhasználat jelenségét, addig Anders a Ne vádolj, és nem perelek-ben egy nemváltó műtét futurisztikus elképzelésén keresztül mutatja be az identitás megtalálását. Delany stilisztikailabb kiérleltebb írása sokkal kellemetlenebb élmény, Andersé jobban olvasható, de mindketten úgy tálalják, hogy a társadalmi elfogadás egyértelműen változni fog a nem heteroszexuálisok irányába. Ennek a változásnak a metaforája a két gördülékeny történet.

Utólag egyértelmű, hogy számomra a mostani és pár éven belüli konfliktusokról szóló elbeszélések a kedvenceim. Lesz itt klímavész, menekültválság, automatizált társadalom, nemi kérdések, és még mindig azok a legjobb történetek, amelyek az ezekre adott emberi válaszokról és stratégiákról mesélnek. Így könnyebben készülhetünk fel ezekre, és közben még jól is szórakozunk. (Csak az űroperákkal kellene már valamit kezdeni, de ez egy másik gondolat lenne.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon