Van most ez a trend, hogy Lovecraft műveit újraírják, továbbgondolják egyfajta szerepfordító szempontból, erről pedig lehet egészségesen (vagy egészségtelenül) sokat polémiázni. Egyik aktív szereplője ennek a véget nem érő, nagy párbeszédnek Ruthanna Emrys, aki Anne M. Pillsworth társaságában mazsolázta végig a Lovecraft-életművet a Tor.com-on (The Lovecraft Reread-sorozatban), különös tekintettel arra, hogy mi az, ami még mindig működik a történetekben, és mi az, ami már problémás. Amellett, hogy ezekben a kérdésekben állást foglalt, megírta a saját Lovecraft-továbbgondolását a The Innsmouth Legacy sorozatban, ezzel olyan szerzők mellé állt, mint Kij Johnson vagy Victor LaValle.
Az első kisregény ingyenesen olvasható a Tor.com-on, ennek a címe The Litany of Earth, ez teszi le a sorozat alapjait, amelynek első kötete, a Winter Tide tavaly jelent meg, folytatása, a Deep Roots pedig idén fog. A koncepció lényege, hogy az Árnyék Innsmouth fölött című kisregényt folytatja – a nézőpontkarakter Aphra Marsh, egy mélységlakó, nem túl jó körülmények között él és tevékenykedik húsz évvel az Innsmouth-ban történtek után.
Emrys mindent megtesz, hogy az elbeszélő (és faja) szimpatikus színben tűnjön fel, irodalmi eszközök széles palettájával dolgozik, hogy ezt a hatást elérje. Az eredmény érdekes, mondhatni innovatív, de ezúttal olyasmi is történik, ami sok Lovecraft-továbbgondolásnál csak ritkán: megváltozik a történet zsánere. Vagyis, nem rémtörténet lesz belőle. Ennek vannak pozitív, de sajnos negatív hozadékai is.
A folyamat, amellyel Emrys szimpatikussá teszi a mélységlakókat ugyanaz a folyamat, amellyel általában az idegengyűlöletet és a prekoncepciókat oldjuk, ez pedig a megismerés. A megismerés viszont Lovecraft esetében mindig a kulcs a borzalomhoz, és Emrys a sejtelmességet és a borzongást is hatástalanítja azzal, hogy bevilágítja Lovecraft sötét, megismerhetetlen, elzárt mítoszát.
Ez szembemegy nem csak Lovecraft nézeteivel (mint személy, mint társadalmi nézőpont), hanem irodalmi elveivel is. Emrys a litániában kategorikusan elmagyarázza, sőt kifejti a szándékosan homályban megalkotott mítosz nüanszait, már-már szerepjátékosan strukturált szociográfiát hoz létre, bemutat olyan varázslatokat, amelyek megismerhetők, megtanulhatók.
Ennek egyik érdekes megnyilvánulása, ahogy a varázskönyvekről ír. A főhős Aphra Marsh egy antikváriumban dolgozik testvérével (Obed Marsh családfájának hézagjait ügyesen kitölti az író). A boltba betévedők időnként keresik a ritkább okkult könyveket, amelyeket Aphra magában mindig elüt azzal, hogy felsorol több másikat, amelyek jobbak, vagy hamisak, vagy igazibbak, mintegy kioktatva az olvasókat arról, hogy a Lovecraft által bemutatott varázskönyvek már-már egy teljesen egyszerű tantervi anyag részei, ahol a tiltott varázslatoknak és tudásnak még gyerekkönyv-változatai is vannak, amiből a mélységlakók elkezdenek tanulni. Ez már a Litany of Earth-ben is megjelenik, a Winter Tide-ban viszont teljes terjedelemmel folytatódik ez a majdhogynem könyvmolypunk-ba hajló könyvtologatás és katalogizálás, antikváriumból könyvtárba mennek, és lazán pakolásszák Miskatonicban az Eibonokat és Necronomiconokat, miközben a könyvtáros morog rájuk.
Egy másik érdekes aspektusa a regénynek, hogy Aphra Marsh szemszögéből a sötét, tiltott dolgok inkább otthonosak, nosztalgikusak, sőt olyan érzelmi kötődéssel bírnak, amelyek tulajdonképpen a gerincét adják az egész történetnek. Ez azzal is jár, hogy a regényben teljesen otthonosan és természetesen beszélgetnek szereplőink mondjuk egy Yith-tel, ami azért valahol elég fura.
Maga a történet jó egyensúlyokat talál a történelmi vonatkozás, a hidegháborús thriller és a Mítosz között, vagyis bemutat egy olyan világháború utáni helyzetet, amelyben nem csak az internált japán-amerikai közösségek, de Innsmouth túlélői is állami ellenőrzés alatt állnak, Aphra Marsh pedig vonakodik, hogy az FBI-t segítse a rosszalkodó mélységlakók moderálásában. Ő egy közülük, de nem rosszindulatú. Ez áll ennek a sorozatnak a szívében, emellett a régi varázslatok, elfeledett rítusok, tulajdonképpen egy kulturális identitás felkutatása, megőrzése.
Vannak dolgok, amelyek tetszenek, a legfontosabb ezek közül a másfajta nézőpont, ahogy az egyszerű embereket látja, láttatja a regény, mint „a levegő embere” szemben a „víz emberével”. Kifejezetten érdekes párhuzamokat állít valós történelmi események és fiktív, Lovecraft mítoszából eredeztethető szálak között. A szereplők szimpatikusak, a cselekmény jó tempóban halad a maga akadémikus ízű, könyvmolyolós / varázslatkutatós útján, szinte kellemes, barátságos olvasmány.
Így viszont a Winter Tide nem csupán dekonstruálja Lovecraft munkásságát, hanem le is fegyverzi, emellett egyáltalán nem azt az élményt nyújtja, amiért mondjuk Lovecraft műveit olvassuk (erre Victor LaValle például ügyelt a Fekete Tom balladájában). Ez nem feltétlenül baj, de nagyon másfajta célközönséget keres – én inkább abban bízom, hogy Ruthanna Emrys eredeti világépítéssel viszi tovább a karrierjét. Kompetens író, nagy szívvel, de a Winter Tide-ot olvasva egyszer sem éreztem azt, hogy egy ilyen fajta történetnek pont a Mítoszra lenne szüksége, még akkor sem, ha annak kiforgatásával rámutat a problémáira.
–
A cikk eredetileg az Azilum 9. számában jelent meg.
A Litany of Earth ingyen olvasható a Tor.com-on.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
” én inkább abban bízom, hogy Ruthanna Emrys eredeti világépítéssel viszi tovább a karrierjét”
Ha erre képes lenne, akkor nem ezzel a kiherélt és újramelegített mítosz-lecsóval próbálkozna a piacon.
Ez egyébként érdekes ennél az új hullámnál. Lovecraft problémás, ki kell radírozni a kánonból, de azért megpróbálják dobbantónak használni, mert egyébként kábé észre sem venné senki a jellegtelen tucatszaraikat…
Attila egyszerűen fogalmaz de, jó a meglátása.