Lezárult a Twin Peaks harmadik évada, amely sok folytatással, visszatéréssel és újragondolással ellentétben egyáltalán nem foglalkozik nézői elvárásokkal, nosztalgiával, vagy szálak elvarrásával. Ehelyett mindent megtesz, hogy bemutassa ennek az univerzumnak a hideg, idegen, felfoghatatlan mitológiai mélységeit, amelyek mind a mai napig hatással vannak szereplőinek (és meta-szinten: nézőinek) életére.
Az eredeti két évad több rétegű, összetett történet, egyszerre forgott egy gyilkosság krimi-pontosságú nyomozása és egy kisváros szappanopera-paródia szintjén túltolt drámája körül, a kettőt pedig különös, ezoterikus, álomszerű rejtélyek központozták. Humor és melodráma is megfért egymás mellett, de mindvégig lehetett tudni, hogy a felszín alatt valami sokkal ősibb, megfoghatatlanabb erők munkálkodnak. A harmadik évad ezen a vonalon bontja tovább enigmatikus, nehezen érthető mitológiát.
Ennek a mitológiának viszont szándékosan ilyen a természete, és emiatt nem kevés párhuzam fedezhető fel Lovecraft kozmicizmussal kapcsolatos filozófiájával is. Mark Frost könyvében, a Twin Peaks titkos történeté-ben[1], az Archivista egy „könyörtelen, közömbös világegyetemről” beszél, és arról, hogy az amerikai kontinens történelme sokkal több annál, mint amit mi gyermeki módon történelemnek hívunk. Frost a kozmicizmus érintése mellett külön fejezeteket szentel okkultista értelmezéseknek, beszél Aleister Crowley és L. Ron Hubbard történetéről, különös tekintettel Jack Parsonsra, aki a jelek szerint valamiféle kozmikus entitást akart megidézni.
Hogy egy emberi érzékszervekkel, ésszel és képzelettel is megfoghatatlan entitás tör be az emberi világba, Lovecraft szerint is gyakran leírhatatlan, és maguk az entitások is megnevezhetetlenek. Ennek képi ábrázolása is tehát legfeljebb szimbólumokban és álomlogikával lehetséges, és David Lynch a harmadik évadban még az életművéhez képest is szokatlanul elvont, delíriumos képekkel vezet minket a Twin Peaks-ben lakozó entitás(ok) ősi, mondhatni transz-dimenzionális eredettörténetébe.
Az új évad a frivol történeti szálak között nyomasztó, hátborzongató pillanatokat mutat be erről a nem-emberi világról: lilás színű[2], végtelen sötét tengerből kiemelkedő hegyszerű monolit, az 1920-as évek hangulatára emlékeztető köztes terem, űrben függő kazánház-szerű lakás, egy üvegketrec, amiben talán valami egy nap megjelenik, a nukleáris robbanás örületes, sötét zaja, egy mutáns rovar ciripelése, mocskos idegen csövesek tapogató, kérlelő, viszolyogtató közelsége. Ezek közül több is emlékeztethet Lovecraft atmoszférateremtő eszköztárára, de ezek még csak felszínes hasonlóságok.
David Lynch filmjeinek különlegessége, hogy konvencionális logikával, racionális módon való értelmezésük általában nem lehetséges. A rendező mindig egy felszín alatti, rejtett, érzelmi narratívával dolgozik. Bármit is látunk a képernyőn, nem azt kell feltétlenül értelmeznünk, hanem azt, amit nézőként érzünk, vagy amit látszólag a szereplők éreznek. Ezen a sajátos filmnyelven kapunk bepillantást egy olyan világba, ahol a fekete barlang (Black Lodge) entitásai jóval erősebben vannak jelen, mint korábban.
Lovecraft kozmicizmusának egyik fontos vonása, hogy az esetleges idegen entitások nem természetfelettiek, hanem olyan törvények alapján működnek, amelyek az emberek számára irracionálisnak, képtelenségnek tűnnek. A Twin Peaks egyes részeiben felbukkanó nem-euklideszi, sőt egyáltalán bármilyen fizikai törvényszerűségnek ellent mondó helyek, lények, emberalakok pedig egyáltalán nem tűnnek nonszensznek vagy elveszettnek, nagyon is látszik rajtuk, hogy valamiféle agendát vagy hierarchiát követnek, felbukkanásuk mindig okkal történik.
Ezzel szemben majdhogynem minden emberi szereplő elveszett (Jerry és Audrey Horne), megőrült (Dr. Jacoby), átlényegült (Dale Cooper) vagy megszállott lett (Sarah Palmer) a harmadik évadra, és akik még viszonylag aktívak és épeszűek maradtak, nem feltétlenül értik, mi történik, vagy mit is kellene tenniük. Akik pedig igen (mint a Kék Rózsa ügynökei), nem árulnak el sokat a nézőknek. Veszélyes tudás birtokosai, és ők sem védettek.
Nagyon sok történeti szálról lehetne a Twin Peaks visszatérése kapcsán beszélni, de bármilyen logikus, racionális elemzés kudarcot vallana, ha összegezni kellene az évad lényegét. Láttam az interneten elméleteket arról, mit is láttunk, olvastam buddhista értelmezést, akadt olyan is, aki javasolta, hogy több részt szinkronban kell nézni, sokan egy-egy apró jelenet tükörképét keresték és mutatták ki a régebbi részekben, de hiába minden, a teljes sorozatot képviselő misztérium nem oldódott fel. Anélkül, hogy megsaccolnám a rajongók számát, riasztó látni, hogy az emberiség legélesebb szemű műelemzőinek gondolatai jelentéktelenné és semmissé válnak, ha szembesülnek egy ilyen művel.
Ez viszont nem trükk, nem tréfa, nem művészieskedés, hanem a Lovecraft-féle kozmicizmus tökéletes leképezése minden fronton. Nem mondhatjuk, hogy a Twin Peaks-nek túl sok köze lenne Lovecraft irodalmi munkásságához, nincsenek meg sem szokásos karakterei, fordulatai, manírjai, még csak helyszínei sem (bár az amerikai kisvárosban szunnyadó rettenet árulkodik némi inspirációról), de ha valaki megkérdezné tőlem, mit nézzen Lovecraft rajongójaként, a Twin Peaks új évadát ajánlanám.
Figyeljünk arra, mi történik benne, de ami még fontosabb: figyeljük a saját reakciónkat, mert ott találjuk a történet igazi lényegét. Amikor a Twin Peaks a legérthetetlenebb és a legellentmondásosabb, akkor tűnik a legdebilebbnek és a legviccesebbnek a képernyőn. De vegyük észre magunkon az ezzel ellentétes reakciókat is: a szorongást, figyeljük a pulzusunkat, mert a film nyelve itt valójában a halandóságunk, jelentéktelenségünk történetét mondja el, a megöregedés és az elveszettség szürreális, szimbolikus témáit. Beszél valójában a halálról, és arról, hogy nem érthetjük meg teljesen magát az életet, magát az univerzumot, sohasem.
A végén majd ott ülünk összetörten és zavartan, nem értünk majd semmit… mégis megértjük. És minden, amit megértünk, kimondhatatlan lesz, megnevezhetetlen.
–
[1] Athenaeum, 2016
[2] Lehetséges inspiráció Kenneth Grant: Beyond the Mauve Zone. Kenneth Grant volt az egyik első Thelema-követő, aki Crowley ezoterikus tanításait kiegészítette a földönkívüliek lehetőségével, és erősen hatott rá Lovecraft munkássága.
–
A cikk eredetileg az Azilum 8. számában jelent meg.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Hajlamosak a mélyenlátó ítészek bármire rámondani, amiben van csáp vagy köd, de sztem ez elég erőltetett párhuzam. A történet az összes, szürreális és elidegenítő elemével együtt egész világos, a jó és a gonosz kozmikus harca (a gonoszok Bobot küldik a világra a pusztítás szellemeként, ellene az „Óriás” Laura angyali entitását), az meg, hogy a jónak esélye van, sőt időnként győz is, vagy hogy a kozmikus izék a leghalványabb érdeklődést mutassák piti emberek sorsa iránt, aztán minden, csak nem lovecrafti.
Köszönöm. Megértettem: bármit is hordoz, nem vagyok befogadója.
Jó írás! Hmm… Én úgy vélem , hogy Lynch némi ismerettel rendelkezik Lovecraft munkásságáról. De Amerika a szellemi tulajdon illetve örökség felhasználásából is más.Vegyük figyelembe hogy HLP korai irásai is mennyit merítettek Machen, és Dunsany tötréneteiből. R.W. Chambers-t és A. Bierce-t se feledve. Ismerve David Lynch művészetét, minden alkotása kapcslodik a saját magán mitológiájához/ univerzumához. Ez igazán a Hollywoodal való zakítás után let igazán tuatos, ám ezt a sajátos művészi negközelítésben értem!
A Twin Peaks SE3 a Mester Opus Magnuma! ( David Cronenberg is tolhatna valami hasonlót!)
Elég faszányos iromány. Épp most fejeztem be az évadot és olvasta a cikket, egyáltalán nem is tűnik annyira idegennek Lynch visszatérése a kisképernyőre.
Én már az eredeti sorozatnál is feladtam. Első rész harminc perc után rájöttem, engem nem tud lekötni.