Amikor nyolc évvel Michael Crichton halála után bejelentették, hogy találtak az archívumában egy teljes regényt, mindenki szkeptikus volt. Főleg, mert dinoszauruszokról szól, tehát túl szép, hogy igaz legyen. Rögtön mindenki arra gyanakodott, hogy egy újabb Micro-val van dolgunk, egy befejezetlen töredékkel, amit egy másik szerző a maga módján továbbgondolt.
Szerencsére (vagy szerencsétlenségünkre), erről szó sincs. Crichton kézirata valódi, és ez a Micro-val ellentétben érződik is rajta, végig az ő hangja, és ha hihetünk a kézirat keletkezése körüli tényeknek, maga a regény 1974 után, de jóval a Jurassic Park előtt íródott. Hogy kiadatlan maradt, nem is lehet véletlen: ez az az időszak, amikor Crichton egyelőre csak Az Androméda-törzs-et és Az átprogramozott ember-t vállalta saját nevén, és többnyire olcsó krimiket tömegtermelt álnéven. A Dragon Teeth nagyjából akkor keletkezhetett, amikor A nagy vonatrablás, és passzol is, mert mindkettő western, mindkettő valós eseményeket mesél el, és mindkettő játékosan és abszurd módon túloz itt-ott, illetve párhuzamosan íródhatott a 13. harcos / Ködsárkányok címen is megjelent Beowulf-átiratával, amiből pedig a Dragon Teeth szintén ismerős technikákat emel át.
De miért nem jelent meg, amikor elkészült?
A Dragon Teeth hagyományos Crichton-megközelítésű regény, vagyis tényeket és fikciót keresztez olvasmányos módon. A hírhedt Csontháborúról szól, arról az időszakról, amikor Othniel Charles Marsh és Edward Drinker Cope paleontológusok versengtek, ki tud több és nagyobb fosszíliát kiszedni Amerika indiánok-lakta, véres háborúban álló veszélyes vidékein, és erre az időszakra datálható a Brontosaurus felfedezése is. A regény egy fiktív kalandorról szól, aki ennek a rivalizálásnak a kereszttüzébe kerül, majd a poklot is megjárja a Brontosaurus fosszíliáinak védelmében.
Lassan induló, helyenként olvasmányos, de súlytalan regény. Gyanítom, hogy ebben az állapotában nem is tekinthető kiadásra kész regénynek, tehát érdemes részben irodalomtörténeti szempontok alapján elemezni. Tulajdonképpen nem teljesen rossz könyv, sőt kifejezetten arra tippelnék, hogy szándékosan butított (nagyon egyszerű, tőmondatokból álló, már-már forgatókönyv csupaszságú) próza. Emlékezzünk, Crichton ekkor forgatókönyvíróként és filmrendezőként is igyekezett befutni, esélyes, hogy ez egy olyasmi regényváz volt, amit egy esetleges film mellé gyorsan ki lehetett volna pofozni, mint tie-in regény. A másik lehetőség, hogy Crichton ifjúsági regénnyel próbálkozott (olyasmivel, amik eredetileg inspirálták, amiket régen nagyon szeretett, ergo egy indiános-dinoszauruszos-westernt, miért is ne), de a megírása során nem egészen találta el az arányokat.
Ennek a regénynek el kellett volna jutnia még egy szerkesztői körre, egy második, strukturálisan átépített változatra, hogy kiadják. Úgy sejtem, elérkeztünk 1979-1980-hoz, amikor Crichton (a Travels című memoárja alapján) kiábrándult és gyakorlatilag hét évre ki is égett a regényírásból, a Dragon Teeth-re pedig valószínűleg már nem bírt ránézni ebben az időszakban.
Edward Drinker Cope
A hét éves kihagyást követően egy nagyon gyorsan megírt Gömb következett, de Crichton a figyelmét újra a dinoszauruszok felé fordította, és ez az a pont, ahol szerintem végleg elengedte a dinoszauruszcsontokkal foglalkozó regényt. Egészen biztos vagyok benne, hogy visszatért az eredeti anyagaihoz, de immár nem történelmiregény-íróként, hanem tudományos techno-thrillerek írójaként. Márpedig valamit kezdeni kellett a dinoszauruszokkal, és a következő regényét már meg sem kell neveznem.
Akárhogy is, a Dragon Teeth nagyon szépen illeszkedik abba a hetvenes évekbeli Crichton-kánonba, és tekintve, hogy később a krimijeit is újraszerkesztette (élete vége felé), esélyes, hogy a Dragon Teeth is újra előkerült volna, hogy hátha ki lehet belőle hozni egy új, jobb változatot.
Amit most kiadtak, koherens, olvasható, sőt helyenként kifejezetten szórakoztató, de nem reprezentatív, hogy Crichton mire is képes, ha tényleg mindent belead. Nem úgy jövünk ki belőle, hogy minőségi irodalmat olvastunk, de úgy jövünk ki belőle, hogy valamivel azért többet tudunk egy tudományágról, egy történelmi korszakról, és szeretnénk még többet tudni, és ez azért mégiscsak Crichton védjegye.
Ha elnézzük neki a sekélyes karakterizációt, a fura cameókat Robert Louis Stevensontól és Wyatt Earptől, a tudománytalanságokat egy-egy geg vagy hatásos jelenet kedvéért, az elsietett prózát, azért valahol találunk egy teljes értékű Crichtont ebben a könyvben. Érezhető benne a felkészültség és a kutatás (némi hiányosság mondjuk a női szereplők és az indián nézőpont terén, enyhén szólva fiús fantázia az egész), és látszik, mit akart, mert vannak benne mozaikosan elszórt jó jelenetek, látszik az is, hogy ez remek ifjúsági olvasmány is lehetne, de talán még érdekesebb filmadaptáció.
Othniel Charles Mash (középen) és diákjai, Yale
És nem is lenne Crichton, ha utóbbinak lehetősége nem lógna a levegőben: a National Geographic és az Amblin Television közös támogatásával már halad is előre egy ígéretesnek tűnő minisorozat.
Ami pedig a könyvet illeti, javaslatom egyszerű: csak a legnagyobb rajongók vegyék meg. Kuriózum, de nem esszenciális olvasmány, még életművön belül sem. Sajnálom, hogy Crichton nem ment neki még egyszer, mert az egyik legjobb könyve lehetett volna, így viszont csak annak ígérete, vázlata, visszhangja maradt… de mégis Crichton hangja, szóval egy percre sem bánom, hogy végigolvastam. Mint egy gyors, siető találkozás egy régi baráttal. Ennyi még járt nekünk.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
