SFmag

Mindig vergődök, hogy mennyit kell mindig várni egy-egy új Philip K. Dick kötetre, és hogy az Agave adja már ki a hiányzó könyveit, de az összeset, meg még azon túl is, meg még azt is, ami nincs, és kábé most azonnal… Érhető, hogy nem sietik el, mert már tényleg eljutottunk oda, hogy azok a könyvei jönnek, amelyeket így futószalagon bepattintott pár hónap alatt, hogy legyen miből befizetni a villanyszámlát. Ami megint csak visszavisz az eredeti felvetésemhez, mert ezek is baromi jók.

A végső igazság egy tök standard PKD a maga rendíthetetlen egyenességével, meg nem magyarázó, teljesen organikusan és természetesen bemutatott világépítésével és a már-már készpénznek vehető klasszikus lingóval, mint wub meg logosz meg közterm, és amolyan egészen szürreális, mégis fájdalmasan valószerű unalmas hétköznapokkal – a föld alatti bunkerekben, ahol ólomlábakat meg egyebeket gyártanak egy szuperháborúhoz, ami Nyugat és Kelet között dúl.

Állítólag.

A valóság képlékenysége, a megvezetés, a politikai agymosás ugyanis itt is erős témák, és ahogy az olvasó kiássa magát a hamis premisszából, szembesül egy igencsak alternatív helyzettel: a felszínen élő elit folyamatosan tolja a propagandát és álhíreket az elnyomottaknak. Mondhatnám, hogy az 1984 jut az eszembe róla, de valójában inkább a profán mai valóság (ha leszámítunk néhány egészen elszállt díszletet). Dick szokásos politikai indulata tehát itt van, de ezúttal a háttérben, tiszta, követhető szöveg, és inkább rideg, nagyon tárgyilagos.

Karakterei szokásosak, mindegyikre találnék megfelelőt egy-egy másik Dick-regényben (talán a legközelebbi hasonló regénye a Szabad Albemuth Rádió), de ha már Orwellt hoztam példának, nála is. Mi több, a regény egyébként korábbi novelláiból is összelopkod elemeket, vagy inkább azokból építi fel a világát (lásd pl. A Yancy-profil címűt a Már megint a felfedezők című kötetben, Dick a jegyzeteiben említi is a regényt).

Lényegében nem egy túlzottan eredeti könyv, sem túl összetett, sem túl alaposan kitalált regény, inkább nyers, összecsapott, de én ilyenkor is iszonyatosan szeretem azokat a bizarr dolgokat, amiket Dick néha tök véletlenszerűen bedob, a filozofikus, túlművelt ferkóit, az adatokat kikurblizó, bután okos számítógépeket, a fura műszerveket, meg ezt a pótcselekvésekből álló világépítést, cselekményvezetést. Senki más nem tud így írni. A vicc, hogy még így is relevánsabb csomó mai könyvnél.

Olvassuk ezt az 1964-es könyvet, és néha olvassunk bele a mai hírekbe. Elég bizarr, na.

Hozzászólások

hozzászólás