Keith Donohue-tól 2006-ban olvastam a The Stolen Child-ot, ami rettenetesen érdekes, kicsit komor, kicsit szomorkás, legkevésbé sem szentimentális és igen ügyes könyv volt váltott gyerekekről az ötvenes-hatvanas évek amerikai kisvárosában. Mélységesen fantasztikus, és mégis hétköznapi élettörténet a két Henry Dayről – arról, akit ellopnak, és arról, aki a helyére lopja magát. Nagyon szerettem, és amikor úgy tíz évvel később újra eszembe jutott a szerző neve, a 2014-es The boy who drew monsters-t sikerült következőnek megszereznem.
A The boy who drew monsters története csak pár napot ölel fel, bár természetesen a szereplők visszaemlékezései felvázolják a közös múlt legfontosabb eseményeit is. Karácsony előtt pár nappal járunk egy aprócska tengerparti üdülővárosban Maine-ben. Térdig ér a hó, a hideg elől a lelakatolt nyaralókba húzódnak az apró kis rákok, a boltokban az utolsó ajándékokért tülekednek a helyiek. Ha bárki volt már a Balatonnál télen, szorozza fel az élményt némi hóviharral, és toldja be mögé a háborgó tenger robaját, hogy megkapja azt a kísérteties érzést, ami az egész könyvet áthatja már jóval azelőtt is, hogy felbukkannának az első szörnyek.
A kísértet a behavazott éjszakában. A sápadt, meztelen vadember. A hatalmas, hófehér kopó. A gardróbszekrényben ölelkező vízi hullák, a falakból zubogó tengervíz, a csontok a parti homokban. A százötven éve épp karácsonytájt elsüllyedt vitorláshajó legendája. És a fiú, aki szörnyeket rajzol megállás nélkül, szüntelen.
A fiú persze amúgy is születése óta furcsa. Aspergeres, nem is az enyhébb változatából, és határozottan rontott a helyzeten, hogy hétéves korában majdnem vízbe fulladt a legjobb barátjával együtt. Azóta a házból sem hajlandó kilépni, és orvoshoz is csak rettentő fenyegetések és előkészületek közepette lehet elvinni. Ráadásul ahogy nő, egyre kétségbeesettebb és agresszívabb: álmából felriadva úgy megüti az anyját, hogy Holly alig tudja irodaképesre sminkelni magát, és egyetlen megmaradt barátját, akivel együtt sodorta el őket a víz, egyre inkább elmarja magától.
Ha a téli üdülővároska bezártsága nem lenne elég, a ház mélyébe húzódó, beteg fiú mellé láncolt szülők nehézségei tovább erősítik az olvasó klausztrofóbiáját. Itt mindenki fuldoklik, átvitt értelemben és szó szerint is. Érthető, ha Nick, az egyetlen megmaradt barát nem akar átköltözni a Keenan házba a szünidőre. Akkor sem, ha a szülei a házasságukat mentendő utaznak el nélküle a karibi hajóútra; akkor sem, ha tudja, hogy JP-vel senki más nem ért szót, csak ő.
Donohue már a könyv első pár fejezetében annyi lehetséges borzalmat vetít előre, hogy nem is tudtam, mitől féljek. Az biztos, hogy itt valami rettenetes dolog fog történni, de mi? És kivel? És melyik szörny a legveszedelmesebb? A legjobban persze attól rettegtem, hogy Donohue elszúrja valami bazári megoldással, mert hova lehet ezt kifuttatni, ami nem banális és kicsinyes…?
Annyi spoiler talán belefér, hogy nem szúrta el, legalábbis én elégedett voltam a könyv végével. Nem volt bazári, nem volt banális; nem látszott már a történet felétől, de nem is tűnt erőltetettnek. Ráadásul Donohue nem csak a történetszövéshez ért, de gyönyörűen is ír, kifejezetten élvezetes olvasni a szöveget. A szereplőket ugyan néha nehéz szeretni, de többnyire ők is szánhatóan emberiek.
Mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet, bár ha valaki szívderítő karácsonyi történetre vágyik, talán mégse ebbe vágjon bele.
Hozzászólások
[tapsi további írásai]
Nem adták ki őket magyarul, ugye? 🙁
Sajnos nem, de legyünk optimisták, és tegyük hozzá: még.:)