A Gabo kiadó új SFF-zsebkönyv sorozatba kezdett (nem csak ők fordultak a kisregények felé, lásd a Fumax Fekete Tom balladájával induló, szintén kisregényes sorozatot), és az első két cím egyike Alastair Reynolds Locus-díjas kisregénye, a Lassú lövedékek. Reynolds régóta az egyik kedvenc szerzőm, és nagyon sajnálom, hogy az Alexandra félbehagyta a művei kiadását. Remélem, hogy a Delta Visionnél előbb-utóbb tényleg jönni fognak újabb Reynolds-könyvek, és egyszer majd visszatérhetünk a Jelenések tere sorozat magyar kiadásához is.
Addig is itt van a Lassú lövedékek című 2015-ös kisregény, amelynek még úgy is nagyon örülök, hogy nem feltétlenül ez lesz az a történet, amit ajánlanék azoknak, akik még nem ismerik Reynoldst, mert nem ez a legsikerültebb írása.
A Központi Világok és a Külső Rendszerek hosszú ideje háborúznak egymással, de végül eljött a békekötés ideje. Azonban a hír lassan terjedt szerte a bolygók között, és nem is mindenki hiszi el, hogy valóban béke van, ezért elszigetelt csapatok több helyen még ezt követően is harcolnak egymással.
Szkurelja, vagyis Szkur a Wembere bolygón, a Külső Rendszerek oldalán harcoló katonanő egy ellenséges csapat fogságába esik, akiknek vezetője egy Orvin nevű háborús bűnös, akit mindkét oldal bíróság elé akart állítani. Orvin nem hisz a békében, és nem is érdekli. Az összes katona testébe lassú lövedékeket ültettek, amelyek egyfajta adattárolók, amelyekből minden leolvasható az adott személy múltjáról. Orvin lassú, kínok közti halált szán Szkurnak, aki azonban ezt túléli, majd egy olyan űrhajón tér magához, amely több ezer embert szállít, és amelyben kritikus hibák sora lépett fel, amely a rajta utazók halálához vezet, ha nem tesznek valamit.
Ennél többet nem érdemes elmesélni, mert az már rontana a történet élvezetén. Innentől egy hasmisítatlan „Reynoldsos” világkép kezd felépülni nagy távlatokkal, emellett előkerül többek közt az űrhajóban összezárt emberközösségen belüli feszültség kérdése, szó lesz arról, hogy vajon mi a fontosabb, az emberi egyetemes emlékezet vagy az egyén emlékei, sőt, a végére a cím is egy egészen szép szimbolikus értelmet nyer.
Ennek ellenére a Lassú lövedékek mégsem tűnik többnek egy jobban sikerült ujjgyakorlatnál. Felcsillannak benne remek részek, rejtélyek, titkok, fordulatok, amelyek húzzák magukkal az olvasót, viszont a legtöbbjük kevés és elnagyolt, a világ sajnos inkább egy vázlat, de maguk a karakterek is sokszor klisések (Szkur ugyan nő, de ha ezt én a karakter viselkedéséből nem igazán éreztem), vagy egyszerűen érdektelenek, mindez pedig oda vezet, hogy ugyan kellemes olvasmány a kisregény, de számomra nem mérhető egy Jelenések teréhez vagy a Napok házához, amit azért kicsit sajnálok.
Viszont szívesen olvasnék még több kisregényt magyarul Reynoldstól, akár a Troikát vagy a Napok háza világában játszódó Thousandth Night címűt.
További információk:
- Az SFmag 2012-es interjúja az íróval
- Reynolds, Banks és Hamilton a Google Playen, az írásról, sok mindenről
- Reynolds a TEDx-en, a kozmoszról, Carl Saganról és a Nagy Kérdésről
Hozzászólások
[hackett további írásai]
szerencsére mást vettem.