SFmag

Vigyázni kell azokkal a szerzőkkel, akik több megírt kötet után feltűnően képtelenek elengedni a saját maguk által teremtett világukat és szereplőiket, mert nagy szívfájdalmat tudnak okozni, amikor külső nyomás vagy a lassú felismerés miatt kompromisszumokkal teli, harapófogóval kirángatott, tessék-lássék munkával fejeznek be vagy folytatnak klassz történeteket. Az ebben a cikkben tárgyalt könyv szerzője, Michael J. Sullivan azonban ezt a kategóriát maga mögött hagyva lassan egy olyan ligában játszik, amelyben őszinte lelkesedés, meg talán egy kis megszállottság nélkül nem lehet megmaradni. Vessünk egy pillantást vonatkozó életművére és terveire: megírta a hatkötetes fősorozatát – ez jelent meg itthon Riyria-krónikák címmel. Ezután következett egy előzménytrilógia, akarom mondani, „trilógia”, ennek első része a legújabb magyar megjelenés, a A Koronatorony, és nemrég megtudtam, hogy év végére terveznek egy negyedik részt is, tehát ezért ez máris négy rész, nem egy „trilógia”. És tudunk még egy lazábban kapcsolódó, a Riyria szereplőinek otthont adó világ történelmében mintegy 3000 évre visszanyúló szériáról, a The Legends of the First Empire-ről, amiből kettő jelent meg külföldön, további négy várható.

A fentiekből hátralévő munkákhoz sok sikert kívánok Sullivannek, akinek ebben a termelésben az a szerencséje, hogy nemhogy nem tapasztalhatóak nála a kiégés tünetei, hanem kifejezetten imádja azt, amit csinál. És ameddig ilyen minőségben és élvezettel bővítgeti az alapötletét, amíg az újabb és újabb könyvekkel megmarad az egész annak a fordulatosságát megtartó, minimum tisztességes minőségű és szellemességgel teli történetnek, ami mindig is volt, én támogatom.

A Koronatorony egyrészt tartja a szintet, másrészt hozzá is tesz a már ismert részletekhez, és nem akármit: megtudhatjuk belőle, hogyan boronálódott össze Hadrian Blackwater és Royce Melborn. Az eset egyszerre komikus, tragikus és kalandos. A kapcsolatukban jelentős visszaugrás történik ahhoz képest, amilyennek megismertük, hiszen több mint egy évtizedet repülünk vissza az időben, és az akkor megismert, már összecsiszolódott, közismert párosnak most a szemünk előtt kell megtanulnia, hogyan kell nem belefojtani a másikat egy kanál vízbe. Érdekes, hogy az az oda-visszaszólogatáson alapuló, szorult helyzeteket bagatellizáló humor, ami az eddigi részek sajátja volt, és amitől olyan oldottá vált a hangvétel még kritikus helyzetekben is, itt egyáltalán nem mindig vicces, mert Hadrian és Royce tényleg frusztrálják egymást. Emiatt ez a kezdeti dinamika köztük egyszerre új és ismerős, de ha lehet, csak még jobban megszereti őket az ember, minden kaland, anekdota, megszólalás közelebb és közelebb húzza őket az olvasóhoz – ha valamit Sullivan tud és tudott mindig is, az ez. Mindezek mellett egy mellékszálon Gwen történetét ismerjük meg, ami helyenként túl aprólékosan van kifejtve, de érthető, hogy látnunk kell ezt is, hiszen a teljes kép érdekében fontos, hogy ő is becsatornázódjon a fő sztoriba, és rajta keresztül válik egyértelművé, milyen régen és milyen távolról lettek mozgásba hozva a végkifejlethez szükséges folyamatok.

Sullivan azt írja az előszóban, ezt a részt bátran olvashatják azok, akik nem ismerik a hatrészes sorozatot. Nem érvelnék ellene, annyi hozzáfűznivalóm van csak, hogy a Trónbitorlókat, a legelső kötetet a szerző 2008-ban írta, a Koronatornyot pedig 2013-ban, és a kettő között eltelt idő és munkák során – dicséretére váljon! – sokat fejlődött a szerző, szinte minden könyve jobban sikerült, mint az azt megelőző, így azonban ha a kronológiai sorrendet tartjuk, a Trónbitorlókhoz érve valószínűleg tapasztalnánk némi esést a minőségben. De ez csak így kidomborítva hangzik rosszul, Sullivan sosem volt olvashatatlanul rossz, maximum súlytalan, úgyhogy a döntés az olvasóké, az lesz a Koronatorony, aminek ők akarják: egy szerethető, kalandkezdő bemelegítés a egy klassz és könnyed hősi fantasyhez, vagy többletinfókat nyújtó jutalomfalat mindazoknak, akik ismerősen mozognak Hadrian és Royce a világban.

Hozzászólások

hozzászólás