SFmag

Annak ellenére, hogy rendszeresen olvasok horrort és időközben apa is lettem, most először olvastam a Rosemary gyermeke című regényt. És annak ellenére, hogy kifejezetten figyeltem Polanskira az egyetemi éveim alatt, a filmről sincsenek megbízható, friss élményeim, csak valamiféle távoli, Duna tévés, éjjeli szorongás, megfoghatatlan álomjelenetekkel – amikor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy értsem vagy értékeljem.

Szóval, ezzel a tiszta lappal olvastam Ira Levin klasszikusát. Onnan tudom, hogy klasszikus, mert minden sorát úgy olvastam, hogy teljesen készpénznek vettem az egészet, akkora lenyomata van már a zsáneren, hogy nehéz nem észrevenni, mennyire csak toposzokból áll, emiatt újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy kezeljem az idejében a könyvet – csaknem egy évtizeddel Stephen King, a Black Sabbath, az Ómen, az Ördögűző és A vesszőből font ember előtt.

A Rosemary gyermeke különös korszakban jelent meg, amikor a horror takaréklángon égett, a weird fiction és a magazinok kora eltűnőben volt, a Crowley-féle okkultista csoportok fragmentálódtak és peremre szorultak a drogok, hippik, a vietnami háború és talán az erősödő szcientológia metszetében. A Sátán alakja távoli, megfoghatatlan, avítt ikon volt, alig foglalkozott vele bárki is, a gótikus manírok pedig a tizenkilencedik században rekedtek.

Ugyanakkor ez az időszak tekinthető a szexuális forradalom kezdetének, és Rosemary olyan főhős, aki kitűnően illeszkedik ebbe a narratívába is: egy több fronton elnyomott, de anyaságában és nőiségében végül erőt találó, a maga módján már-már harcos karakter. Rosemary gyermeke tulajdonképpen nemi erőszakból születik: hiába próbálkozik férjével, végül egy olyan alkalommal fogan meg a gyerek, amikor Rosemary nem emlékszik az aktusra, éppen aludt, talán éppen el volt kábítva.

A hely, ahová beköltözik férjével, szintén baljóslatú: gótikus stílusú nagy lakóház, különös szomszédokkal: az idős Castavet-házaspár mindent megtesz, hogy beleüsse az orrát a fiatal pár életébe, Rosemary-re erőltetik a tannis-gyökeret és a talizmánt, és a „jó nevű” Sapirstein doktort ajánlják, aki eltanácsolja Rosemaryt attól, hogy barátnőinek ostoba tanácsaira hallgasson. Rosemary nincs jó állapotban, de mindenki körülötte azt mondja, hogy bármit is mondjanak a könyvek, minden terhesség más, és ez csak természetes. Mindenkinek nagyobb az irányítása a terhesség felett, mint Rosemary-nek, aki lassan teljesen elidegenedik az egésztől, bekövetkezik néhány tragikus fordulat, és már a nyers húst eszi a terhesség utolsó szakaszában, amikor rádöbben, hogy ez így nem mehet tovább.

Ez mind nagyon sötét, paranoiával és testhorrorral fűszerezett narratíva, de a legmeglepőbb az egész regényben, hogy mennyire hétköznapi, sőt frivol a megfogalmazása és a lefolyása. A könyv első felében semmi jel nem utal arra, hogy horrort olvasunk, hacsak nem a főhősök naivitása miatti olvasói szorongás. Minden jól alakul, Rosemary férje egyre jobb szerepeket kap színészként, a szomszédok jó szándékúnak tűnnek, egy-két különös balesetet leszámítva nem érezhető semmiféle sötétség a szövegen, szellős és ráérős, fecsegő és földhözragadt.

Hogy a szomszédokkal és a terhességgel valami nincs rendben, szinte az utolsó harmadban kezd kibontakozni, ahol Rosemary végre megkapja az elkésett üzenetet egy lehetséges okkultista érintettségről. Ez a rész lázálomszerű, elkapkodott, disszociatív megfogalmazásba vált, ahol az üldözési mánia, a kitörni akarás, a beletörődés és lehetséges válaszok közötti vergődés és a kétes valóságtartalmú felfedés váltakozik delíriumos szövegrészletekben.

Úgy tűnik, mintha a nagy felvezetés után egy elkapkodott, sietős befejezést kapna a regény, amely ezek alapján egy feszesebb novellaként is ugyanúgy működne. Kicsit zavart ez az aránytalanság, de azt is látom, hogy ez a megközelítés a borzalmak elhomályosítását szolgálja, ami végül is hatásosan működik. Annak a lehetőségét, hogy Rosemary valamiféle szörnyet szül, felülírja saját anyai kötődése, a szeretet, az alázat – ez megrendítő és hátborzongató gondolat.

Egy terhesség és a szülői felelősség egyébként is minden hétköznapiság, viccesség, gyönyörűség ellenére is lehetséges horror. A Rosemary gyermeke pont ilyen: lehetséges horror, ami azért működik, mert sohasem közvetlen, sohasem nyílt a fenyegetés, hanem mindig megfoghatatlan, és nem külső, távoli szörnyűségként jelenik meg (ahogy arra Palahniuk rámutat az előszóban), hanem belső szorongásként, az ismerősi körbe vetett bizalom fokozatos elmorzsolódásaként.

Hiába lett a regény szinte minden eleme elcsépelt toposz, a szöveg még mindig frissnek és olvasmányosnak hat, Rosemary kellően komplex és szimpatikus főhős, rossz ítélőképességű pillanataiban is – így kell jó karaktert írni. A könyv idén ötven éves, de a stílusa alapján ma is születhetett volna. Témái kortalanok, és Ira Levin biztos írói kézzel örökítette meg őket.

Leendő szülők csak erős idegzettel és megfelelő mennyiségű folsavval olvassák.

Hozzászólások

hozzászólás