SFmag

Aktívabban a gimiben kezdtem olvasni. Olvastam az iskolapad alatt, ágyban lefekvés előtt, hosszú nyári szünetekben és két csengetés között. Amikor megnyertem egy iskolás novellapályázatot, a kapott nyereményből (könyvutalvány) vettem meg Az írásról című könyvét. Világosan kimutatható az írásaimban, melyiket írtam előtte, melyiket utána. King olvasását kamaszként kezdtem, felnőttként sem szoktam le róla.

Hetven év. Szép kor. Sok jó írót korábban elveszítünk, ha nem is a halál miatt, sokszor az írástól való elvonulás miatt. Többször majdnem elveszítettük Stephen Kinget – a nyolcvanas években a kokain miatt, 1999-ben egy baleset miatt, és ha ez nem lenne elég, 2000-től következtek munkásságának talán legrosszabb, vagy minimum legkevésbé érdekes könyvei, egy évtizednyi érthetetlen furcsaság.

De King túlélő. Az elmúlt néhány évben sikerült meglepnie friss, jó regényeivel, és ha ez nem lenne elég, fia, Joe Hill is egyre többször bizonyítja, hogy méltó örököse lesz ennek a gazdag hagyatéknak. Másik fiával, Owen Kinggel közös regényük jelenik meg idén. Könyveinek adaptációi új reneszánszukat élik: az Az az elmúlt évek legsikeresebb horrorja és az év egyik legnagyobb bevételt termelő mozifilmje (a könyvet is visszalőtte a bestsellerlisták élére), de idén jegyezhetjük a Setét Torony, A köd, a Bilincsben, az 1922 és a Mr. Mercedes adaptációit is. Ismétlem: csak idén.

Stephen King hetven éves. Még mindig aktív. Még mindig releváns. Még mindig az egyik legfontosabb hídépítő zsánerek, egyszerű olvasók, irodalomkritikusok, filmrajongók, sorozatnézők között. Stílusa azonnal felismerhető közvetlen, egyszerű, barátságos hangneméről, kisvárosi miliőiről, empatikus és jóra törekvő hőseiről, és hiába váltakozó minőségű a több tucatnyi könyvből álló terjedelmes életmű, mondatról mondatra, bekezdésről bekezdésre mindig öröm olvasni.

Kedvenceim a gigászok: az Az és a Setét Torony, de nagyon közel állnak a szívemhez a kisregényei is, különösen a Titkos ablak, titkos kert.

Juhász Viktor

Nagyjából 13 évesen találkoztam először Stephen King munkásságával. Nem tudom, idősebb fejjel milyen reakciót váltott volna ki belőlem az a pár novella, amit akkor olvastam, de őszintén hiszek benne, hogy ugyanolyan őszinte és zsigeri lett volna később is. Nem mintha tudtam volna, kicsoda Stephen King, viszont egyszer csak megérkezett postán az akkori Galaktika könyvklubjában kihozott novellaválogatás, ami Világnagy strand néven jött ki és két antológiából (Skeleton Crew és Night Shift) gyűjtötte össze a legerősebbnek tartott történeteket. Ezt persze 13 évesen nem tudtam, azt viszont rögtön éreztem, milyen döbbenetesen ütősek ezek a sztorik: valahogy úgy működtek, mint amikor az ember az ujjai közül nézi a horrorfilmet, de csak nem bírja elfordítani a fejét. Kinget elsősorban regényírónak tartják, de mivel nekem, aki amúgy is novellapárti voltam világéletemben, a rövidebb írásai jelentették a belépési pontot, a mai napig a kisprózája között akad a legtöbb kedvencem. Pár évvel ezelőtt újraolvastam az említett két angol nyelvű kötetet, és az emblematikus történetek még mindig működnek – a The Boogeyman (A mumus) vagy a The jaunt (A jaunt) már azzal megborzongat, ha csak eszembe jut.

Nem sokkal ezután a Galaktika magazin három részletben leközölte A köd című kisregényt, és ezzel hosszú időre King Állandó Olvasója lettem (a mester szavajárása ez, miközben a nagyon szórakoztató elő- és utószavakban sztorizgat). Középiskolás éveimben már mindent beszereztem Kingtől, akit akkoriban kezdtek el igazán komolyan kiadni magyarul, szóval a legjobb időben voltam a legjobb helyen. Könyvesboltból és könyvtárból sorban hurcoltam haza a regényeit, a korai, kiforratlanabb munkákat és legtermékenyebb, legerősebb  írói korszakának mesterműveit egyaránt (utóbbiba a Ragyogástól kezdve a Tortúrán meg a Halálos árnyékon át az Állattemetőig és a Hasznos holmikig nagyon sok minden belefért). Különösen fontos könyv volt számomra a Christine, mai napig egyik személyes kedvencem, ahol ráadásul a magyar fordítás különösen zseniális: éppen gimnazistaként talált meg, az első tétova randik és életre szóló barátságok kialakulása idején, ami kifejezetten összecsengett a szintén középiskolás szereplők életével, ezért sokkal hátborzongatóbbnak érződött egy baráti kapcsolat széthullásának ábrázolása, mint egy gyilkos autó ámokfutása. Egyébként pont ezért tartom Kinget a mai napig zseniális szerzőnek: nem a horror és nem a szörnyek miatt, hanem azért, ahogyan embereket és emberekről ír. Aztán a magyarul kiadott Dolores után hosszú szünet következett részemről, elváltak útjaink, így le is maradtam az It (Az) című klasszikus magyar kiadásáról, pedig azt nem lett volna rossz még középiskolásként  olvasni, de így legalább a nosztalgia szűrőjén és a felnőtt karakterekkel azonosulva olvashattam el bőven a kétezres évek közepén. Az It volt a visszatérésem Kinghez, és azóta nem csupán újraolvastam tőle sok mindent, hanem az utóbbi évtized termését is pótolni kezdtem: tartom, hogy az utóbbi években visszatalált a régi hangjához, még akkor is, ha a zsigeri borzongatás már hiányzik innen-onnan, de például a négy kisregényt tartalmazó Full Dark, No Stars (Minden sötét, csillag sehol) úgy bír helyenként nagyon hátborzongató lenni, hogy semmiféle  természetfeletti elemet nem tartalmaz.

Nem lehetne teljes ez az összegzés, ha kihagynám On Writing (Az írásról) című művét, amit szerzőként és olvasóként is imádok, rendszeresen előveszek és újraolvasok, mert nagyon kevesen tudnak így beszélni magukról, az alkotás folyamatáról és az írói lét kacskaringóiról. Stephen King hetven éves – boldog születésnapot és sok könyvet még neki. Köszönök mindent, mint többé-kevésbé Állandó Olvasó.