SFmag

Az Időrabló nem azért került a radaromra, mert kiszimatoltam volna benne a sosem látott újdonságot vagy a szédítő mélységet, csak szimplán szórakoztatónak és izgalmasnak tűnt, könnyednek, de ütősnek. Elolvasva a regényt örülök, hogy tulajdonképpen bejött, amit akartam, de nem tudom leküzdeni azt az érzést, hogy valami hiányzik.

Mielőtt bármit mondanék, álljon itt: egy szerethető regényről van szó. Nem hibás, nem rossz, mindössze kevés, nem terjedelmében, hanem tartalmában. Sok mindent elmulaszt, ami adta volna magát, sok mindent elnyújt, amire nem volt értelme ekkora hangsúlyt fektetni, és így a több mint 450 oldalas terjedelme ellenére úgy érzem, mintha maga az érdemi rész feleennyi lett volna.

A történet a következő: James egy kronotrop, az a dolga, hogy vissza-visszatérjen a múltba, hogy az ott kárba vesző, de az ő korában kifogyóban lévő erőforrásokat megmentse. Épp nagyon belefárad a munkájába, mikor kap egy olyan megbízás, mellyel megválthatja a jegyét a pihenés és az aranyélet felé, ám hirtelen ötlettől vezérelve megszegi az időutazás első és legfontosabb szabályát: egy személyt hoz át magával.

Később természetesen további bonyodalmak következnek, de az igazi kiindulópont ez, és azért tűnik csalókának a terjedelem, mert ez későn áll fel. Addig, amíg ez megtörténik, megismerjük a főszereplőt, a jövőt, amiben él (vagyis a mi világunk jövőjét), a foglalkozását, a társadalomban elfoglalt helyét. Ez a rész tök jó, sokat ígérő része a könyvnek, várja az ember, hogy ilyen alapszituból merre megyünk tovább. Viszont most azt mondom, bár inkább erről a témáról (magyarán: a világról, annak a bizonyos jövőnek a történelméről, az új társadalomról) olvashattam volna tovább, mint arról, amiről később kiderült, hogy a cselekmény gerincét fogja képezni.

Ugyanis a történetvezetés maga lapos. Aránytalanul sok idő megy el arra, hogy a szereplők magukban találgatnak, lehetőségeket latolgatnak, ehhez viszont a valódi, történetet előrelendítő esemény, ami bonyodalmat vagy új helyzeteket teremtene, rettentően kevés. Fel lehet hozni magyarázatként azt, hogy talán az egész regény egy alapkonfliktus felvázolása, hiszen első részről van szó, csak még ehhez képest sem kerekedik le a kötet vége annyira, hogy bármiféle ritmust vagy érzelmi mozgást érezhessünk. Nem kizárt egyébként, ez a hömpölygés sokaknak flow-élményt fog adni, én is rajta kaptam magam, ami ott helyben jó, de utólag belegondolva a történet öt mondatban összefoglalható.

Bosszantó, mert Chu kreatív írónak tűnik, és ez jobban látszana, ha világot épít lélekbúvárkodás helyett. Vannak jó karakterei (Levin), és vannak nagy mellényúlásai (Elise), de ennyi önreflexió és helyzetelemzés senkiből sem kell úgy, hogy a körülményeik ritkán mozdulnak erre vagy arra. A főszereplő, James középút: van megragadható egyénisége, aminek fényében következetes marad végig, tesz is dolgokat, de egyelőre nem látszik, lesz-e valaha több vagy más az eddig látott, kiégett, harcedzett, kemény élet által meggyepált, szúrós, de persze valamiért még mindig jelen lévő és mindent megoldó csodafazonoknál.

Továbbra is kellemes regénynek tartom, de ha nem lenne az epilógus csavara (ami tényleg jó, és öröm találgatni, hogy lesz feloldva), nem biztos, hogy tudnám, mi okom lenne elolvasni a második részt. A gonosz nagyvállalat befolyása alatti vergődés és a küzdelem az egyre élhetetlenebb, rothadóbb környezettel még megjelennek mint témák, és ezekkel muszáj tovább haladnia a szerzőnek a későbbiekben, de ezt csak úgy fogja tudni kiélezettebbé, érdekesebbé tenni, ha megtölti a regényét helyzetekkel. Párbeszédekkel, játszmákkal – bármivel, amivel tétet növelhet, illetve mi is érezzük, hogy tét van. Amit eddig láttunk sem rossz, én megszavazom Chu-nak a bizalmat, de így nem folydogálhat el egy második rész.

Hozzászólások

hozzászólás