Körkérdés rovatunkban időnként egy-egy aktuális vagy érdekes témát járunk körül néhányan a szerkesztőségből. Idén húsz éves Az ötödik elem, július 20-án pedig jön a Valerian és az ezer bolygó városa. Szerkesztőink elmondják, hogyan emlékeznek Luc Besson kultfilmjére, és hogy ez táplál-e bennük bármilyen várakozást a nyár várhatóan leglátványosabb fantasztikus filmjével szemben.
Én kifejezetten szeretem Az ötödik elemet, és simán a kilencvenes évek legötletesebb, legelsöprőbb sci fi-vígjátékának nevezném, ha abban az évben nem jött volna ki a Men in Black. Ám Az ötödik elemnek még így sem kell szégyenkeznie, egy színes, szagos, jópofábbnál jópofább ötleteteket tartalmazó űropera, számos idézhető szöveggel és jól felépített, jól megkoreografált jelenettel. Lehetne a szemére venni, hogy túlságosan is rajzfilmes, ha ezt nem vállalná fel teljes mellszélességgel, és persze ha nagyon akarnék, kukacoskodhatnék néhány apróságot illetően… de ekkor eszembe jut, hogy ennek a filmnek köszönhetjük a sci-fik egyik legütősebb harci jelenetét.
A Valeriant valahogy mégsem várom annyira, bár, nagyrészt Az ötödik elem miatt így is meg fogom nézni. Valahogy pont az a játékosság hiányzik az előzetesekből, ami miatt Az ötödik elemet szeretem. És igazából DeHaant és Delevingne-t sem akarom bántani, de nekem inkább tűnnek az iskolapadból frissen kikerült kadétoknak, mint belevaló űrkalandoroknak. Az viszont biztos, hogy a látvány Avatárt megszégyenítő lesz.
Én nem annyira kedvelem Az ötödik elemet, és ennek oka végtelenül egyszerű. Egy komolyan vehető science fiction űrkalandra ültem be a moziba, nekem az előzetesek ezt ígérték, a film viszont az első percektől fogva elkezdte kiölni belőlem ezt a reményt, és végül a Gary Oldman féle Zorg tette fel az egészre a pontot, szerintem az egy Arany-Málna-díjas karakter/ripacskodás volt, még akkor is, ha történetesen ez volt a rendezői igény.
Fárasztó poénok, gyakorta banális jelmezek és maszkok mellé az érdekes felütés után egy felejthető történetet kaptam, viszont a városkép, a légitaxis jelenetek nagyon tetszettek. Hozzáteszem azért, hogy én sem sci-fi regényekben, sem sci-fi filmekben nem annyira szeretem és élvezem a vígjáték szintjére tolt humort, és szerintem nagyon nehéz is jó vicces sci-fit csinálni (Galaxy Quest!).
A Valerian-filmtől jelenleg semmit nem várok egy végtelenül látványos filmen túl. Az első kritikák egyébként pont ezt ígérik. Végigolvasva tucatnyi Valrian-képregényt, és tudva, hogy az elmúlt évtizedekben hányan, hányféleképpen merítettek belőle, a kérdés, hogy egyáltalán lesz-e benne bármi újdonságfaktor. Én bízom benne, és abban is, hogy az a 200 millió dollár, amit elköltöttek a látványra, nem csak az előzetesekben fog látszani, és tényleg elképesztő lesz a képi világa.
Luc Besson nem hibátlan rendező, de még a legrosszabb filmjében is van egy bizonyos lucbessonos báj (igen, a Lucyre gondolok elsősorban). Az ötödik elemet azért szeretem, mert a görcsös, jaj-de-komolyak-vagyunk sci-fi filmekkel ellentétben a világ megmentését színekbe, szagokba, látványokba, inkompetens szereplők stílusos bohóckodásába csomagolja. A jó filmek mindig a részletekkel válnak maradandóvá, és a húszéves film tobzódik ebben: a testőrparancsnok kozsós tincsétől kezdve a legendás operaelőadáson át a jövővárosban élő főhős nikotinrúdjáig. Ennek a filmnek sármja van. A hollywoodi filmek hatalmas gyárakban készülnek, ahol minden a tervrajzok szerint áll elő és méretre vágott dialógusok, jelenetek sorakoznak egymás után kiszámíthatóan és többnyire unalmasan Luc Bessonnál, és erre épp az ötödik elem a jó példa, a film egy olyan, kissé leszedált műhely terméke, ahol nagy hangú, jó kedélyű emberek kiabálnak egymásnak vicceket, miközben esznek-isznak és a munkavédelmi szabályokat nem feltétlenül tartják be, ahol a munkaidő később kezdődik és néha hamarabb véget ér.
Leeloo pedig az egyik legkarakteresebb idegen lény, akit háromdimenziós nyomtatással szólítottak vissza az életbe – már mennyire jó kis gesztus volt ez?
Rövid leszek: Az ötödik elem egy termonukleáris mestermű, és a magyar szinkron egyik legemlékezetesebb teljesítménye. „Kér még egyet?” Igen. Igen, Luc. Kérek még egyet.
Ha valahol félre tud menni egy űropera, az a kínos komolykodás, az önirónia nélküli megalománia. Amikor minden szabályt a kalandnak és látványnak rendelünk alá, mégis szigorú arccal várjuk el, hogy a nézők/olvasók tegyenek úgy, mintha mindenek bármi köze is lehetne a valósághoz. Hogy kedves csirkefogók halál komolyan birodalmakat győzhetnek le, az ellenség mindig mellélő és sosem kell újratölteni a protonágyúkat.
Az ötödik elem nem ilyen. Laza, önironikus. Nem várja el, hogy hasra ess a grandiózussága előtt, inkább kézen fog, hogy gyere, fantáziáljunk együtt. Nagyon kedvelem.
Viszont azóta eltelt húsz év, és a filmipar sokkalta kockázatkerülőbbé, kimódoltabbá, látványközpontúbbá – és sajnos butábbá vált. Azt hiszem, hogy a Valerian-film pont azokat az értékeket veszíti majd el, amelyektől Az ötödik elem több lett egy sima űroperánál.
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
