Greg Egantől sosem állt messze a matematikailag kihívást jelentő fikció – míg mások galaxisokat, ő további dimenziókat barangol be és mutat meg az olvasóknak, olyan ravaszul bedobva a csalit, hogy mire a gyanútlan sci-fi rajongó eszmélne, már bele is bonyolódott az elméleti fizika útvesztőjébe. Új regénye, a Dichronauts arra az alaptételre épül, hogy míg a mi világunk négy dimenziója közül három térbeli, és egy az idő, érdekes lenne elgondolkozni azon, hogyan működne egy olyan világ, ahol két térbeli dimenzió van csupán, amelyek mellé két időbeli dimenzió párosul.
Ebben az univerzumban a fény nem képes minden irányba haladni, északra és délre egy „vakkúp” teszi lehetetlenné a látást, és a főszereplő páros mozgásra képes fele, Seth csupán keletre vagy nyugatra képes fordulni; ha erőltetné az északi-déli irányt, a teste szétkenődne a térben – cserében viszont bizonyos irányokban a haladásának nincsen sebességkorlátja. Az itt élők hatalmas, mozgó városokban követik a vizet és az életre alkalmas zónát, mely maga is vándorol a nappal együtt. A hiperboloid világ körül keringő nap ugyanis a világ bizonyos pontjain konkrétan érintkezik a „bolygóval”, mindent atomjaira perzselve az abszolút nyár zónájában (lásd az ábrát).
A sajátos geometria sajátos élővilágot eredményez. Maguk a főszereplők is egy különös szimbiózisra lépett két külön faj egyedei: Seth a mozgásra képes fél, Theo pedig egy intelligens parazita, amelyik a táplálékért cserébe a Seth számára láthatatlan észak–déli irányról is képet közvetít, ezzel segítve kettejük közös fennmaradását. A két lény külön-külön is kerek, önálló személyiség, akiknek együttműködését és időnkénti nézeteltéréseit pikánssá teszi kölcsönös egymásrautaltságuk.
Seth és szimbiontája, Theo felderítők, akiknek a városok útjába kerülő terepet kell feltérképezniük. A szokásos, vízforrásokat követő vándorlás azonban nem várt akadályba ütközik: egy óriási szakadék állja útjukat, amelyen, ha nem tudnak valami módon átkelni, egész népük, de talán fajuk sorsa is megpecsételődik. A történet ezt a megoldást kutatja, miközben több olyan törzset is bemutat, amelyek másként viszonyulnak a szimbionta kapcsolathoz, vagy éppen a dimenziókat kezelik más mozgásformák útján. Az eltérő életmódok és matematikai rendszerek ütköztetése izgalmas elmejátékká teszi a könyvet – ami kiválóan megrajzolt karakterekkel párosul. Nehéz teljesen más gondolatrendszerben létező lényeket mozgatni és beszéltetni, de Egannak sikerül, bár ezért antropomorfizációval fizet. A könyv legelején még joggal tarthatnánk a szereplőket embereknek – angolszász neveik „normális” világot sejtetnek, amiből azonban egyre inkább kilógnak az elejtett utalásokból összeálló furcsaságok: hogy Theo Seth fejébe ágyazva él, hogy valami nem stimmel az irányokkal, hogy szinte megoldhatatlan problémát jelent egy fa megmászása is. Egan fokozatosan készíti fel az olvasó agyát arra, hogy a 2 x 2 dimenziós világot fel tudja fogni, de az még így is nehéz. Szerencsére a morális konfliktus, ami a regény felénél belép a történetbe, kicsit lazítja a szöveget, ami végső soron mégiscsak egy matematikai játék köré épül.
Ha lehet, még a korábbi regényeinél is nagyobb segítséget nyújtott a honlapján található háttérmagyarázat, ami nélkül voltaképpen a regény számos pontja tökéletes homályban maradt volna. A Dichronauts Egan elképesztő agyának újabb lenyűgöző terméke – még ha nem is a legjobb azok közül.
Nekem nehezemre esett elvonatkoztatni attól, hogy egy matematikai szemléltető példát olvasok éppen több száz oldalon – kétségtelenül mesterien bemutatta azt, amit laikusként magamtól elképzelni sem tudtam volna, de nem is volt képes bevonni. A cselekmény célja az volt, hogy minél több oldaláról ábrázolja egy ilyen világ lehetséges működését és a felmerülő problémákat, amelyekkel az ott lakók találkozhatnak, emiatt viszont a karakterek maguk is sokszor leestek a vászonról és demonstrációs eszközzé laposodtak. A történet végül ott ér véget, ahol más még tovább görgette volna az eseményeket, de Egan számára már nem tartogatott meglepetést: megtudtuk, mi van a szakadék mélyén, és hogy valószínűleg hogyan lehet átjutni rajta, de sem Seth és Theo személyes történetének végét, sem a városuk sorsát nem ismerjük meg.
Ennek ellenére csak ajánlani tudom a könyvet mindazoknak, akik képesek meglátni a matematika szépségét: ugyan nem a legtökéletesebb regény, de a világa kétségtelenül ott van a legyedibb és legfurcsább világok között.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
ettol nem veszek semmit.
Szia Gyu,
Mi bajod az íróval?