„Sajnáljuk, kedves néző, a tévéműsor, amelyet keresett, nem közvetítjük az ön valóságában. Kérjük, várjon az újracsatlakozásra. A kibertér legsötétebb mélységében egy másik világ rejtőzik. Elveszett dimenzió, amely sosem látott csodák, és kimondhatatlan rémségek otthona. Olyan történeteké, amelyeket sosem meséltek el. Mostanáig.”
Ezekkel a mondatokkal kezdődik a Hulu április 4-én debütált új, fantasztikus antológiasorozata, a Dimension 404. Bátor, sokat sejtető mondatok, és az első három részből összerakott előzetes ígéretes filmeket sejtetett. Sajnos, hogy a várakozáson jóval alul teljesít, és nem tud méltó párja lenni az SFmagon már megdicsért brit sorozatnak, a Black Mirrornak.
(Az ugyancsak kölönálló, önmagukban kerek, mindig más szereplőkkel készített Dimension 404-ből április 3-a óta jelen sorok írásáig három rész elérhető a Hulun.)
A Matchmaker című első epizódban a főszereplő, a csibészes mosolyú, megnyerő és jó modorú zenei blogíró, Adam szobatársának köszönhetően regisztrál a Match-a-Maker nevű randioldalra, amely a tökéletes társ megtalálásával kecsegtet. És tényleg: Adam összejön Amandával, aki szinte az utolsó betűig megfelel a kívánalmaknak. Amikor azonban két hónap elteltével a lány szakít vele, kiderül: semmi sem az, aminek látszik, és Adamnak hirtelen tényleg egzisztenciális válsága támad.
A Cinethrax főszereplője az X generációs nagybácsi, a popkultúra retróját magasztaló Dusty és Y generációs unokahúga, Chloé. Utóbbi unszolására beülnek megnézni a forradalmian új, Cinethrax technológiával készült kissé együgyű Chosen című young adultnak tűnő filmet. Dusty azonban visz magával egy olyan szemüveget, amely a háromdimenziós képet kétdimenzióssá alakítja, mert ő, a kazettás rock korszakában élő nagybácsi nem bírja a modern technológia csillogását. Ő még az igazi filmben hisz. Mondani sem kell, de amikor a spéci szemüvegével elkezdi nézni a filmet, hamarosan olyat lát a vásznon, amit nem kéne.
A harmadik rész, a Chronos egy Susan Fischer nevű szépreményű fizikushallgató története, akinek egész életét meghatározta az Időlovas című, szuperhősös sci-fi rajzfilm iránti rajongása. A gond csak az, hogy gyerekkorától szinte minden idejét ez tölti ki, és a halogató életmódja miatt ultimátumot kap professzorától: ha aznap éjfélig nem küldi be dolgozatát, fel is út, le is út. Erre nagyjából nyolc órája van, hanem hogy betoppan teljes életnagyságban gyerekkori hőse, Időlovag, és arra kéri, hogy mentse meg a világot.
Nos, így leírva a három rész rövid tartalmát, nem is tűnik rossznak – de én mégis méretes fiaskónak érzem a Dimension 404-et.
Kezdjük azzal, hogy nem túl eredetiek a történetek. A Hulu, amely nyilvánvalóan a nagy rivális, a Netflix Black Mirrorjának sikerét szerette volna lemásolni, másféle koncepcióval állt elő. Hiába a minden rész elején elmondott, Alkonyzónára hajazó hatásvadász felvezetés (lásd e cikk első bekezdését), szó sincs arról, hogy a „kibertér sötétjéből” kapunk „sosem mesélt történeteket”. Ezek korrektnek (=átlagosnak) mondható science fiction történetek, amelyeknek néha megbicsaklik a sztorija, hihetetlen jelenetek vannak benne, amelyek csupán arra hivatottak, hogy továbbgördítsék az adott epizódot (aki megnézi az első rész szökési jelenetét, az érteni fogja: egyetlen ipari kamera sincs az elképesztő technikai csodát felmutató intézményben). Az első rész premisszája is nagyon furcsa: egy bloggernek kell elmagyarázni, hogy mire valók a randioldalak, aki ártatlan bociszemekkel csodálkozik rá az internet eme vívmányára? A második rész sokáig nagyon jó, hiszen az Elpusztíthatatlanok című film híres napszemüveges jelenetét idézi meg, de a vége teljes ökörködésbe fullad. Illetve, és ez még rosszabb, ha valamiféle tanulság akar lenne – erre utal a minden rész elején Mark Hamill által narrált szöveg – akkor ezt nagyon béna művészi eszközökkel teszi. A harmadik résznek már aztán tényleg nincs köze a kibertérhez semennyire, jópofa időutazós-alternatív univerzumos sztori, de sajnos egy pillanatig nem tudunk izgulni a főhősért. A történetekben bekövetkező fordulatok nem elég fajsúlyosak; a Black Mirror White Bear című része a példa arra, hogyan kell olyan dramaturgiát megvalósítani, hogy a film végén átgondolj mindent, amit előtte hittél.
Apropó, hősök: a szereplők nagyon amatőr módon formálják meg a szerepeket, alig tudnak bevonzani a világukba, súlytalan figurák, akiket pillanatragasztóval tákoltak fel a történetvonalra az ólmos kezű írók.
Nem tudni, milyenek lesznek a többi részek, akár még sokkal jobb is kisülhet belőle. Elvégre a Black Mirrornak sem telitalálat minden része. De az összehasonlítás jogos: míg a brit Charles Booker-BBC-Netflix együttműködésben egyedi hangulatú, világos elképzelésekre épülő antológiasorozat született, addig a Dimension 404 kicsit kusza már most is. Sci-fi? Horror? Tanulságot felmutató sorozat? Nevetésre vagy borzongásra kihegyezetett részek?
Amíg ezt az alkotók, az eddig csak a mini websorozatot, a Video Game High Schoolt felmutató Freddie Wongék nem döntik el, addig az amúgy remek című Dimension 404 marad a szegény ember Black Mirrorja.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]