SFmag

Mindig is a „szélsőséges” szót használtam, ha szóba került a 2016 decemberében debütált Assassin’s Creed-film. Rajongóként egyszerűen nem tudtam nem tapsikolva ugrálni bizonyos részek láttán, de viszonylag tapasztalt filmfogyasztóként meg nem tudtam nem észrevenni, hogy pár jelenet, dialógus nem sokkal elrugaszkodása után olyan csúfosan zuhant arccal a betonba, hogy én éreztem magam kellemetlenül. Ezekért a balesetekért szinte kivétel nélkül a szegényesen megírt forgatókönyvet okoltam, emiatt viszont nagyon érdekelt, hogy hogyan fogyasztható ez az egyébként teljesen épkézláb történet valódi könyv formájában, ahol nem altatja el a figyelmemet a díszlet, a jelmez, a harci koreográfia, ahol semmi másunk nincs, csak maga a cselekmény és a karakterek.

Mennyire tudja tisztázni, kifejteni vagy más perspektívába helyezni az Assassin’s Creed filmregény mindazt, amit a vásznon láttunk? Fontos tudni: nem a film adaptálta a könyvet. A könyv a szinte hajszálpontos leirata a filmnek, olyan szintig, hogy még a szereplők külseje az őket játszó színészekkel egyezik meg, a fejezetek pedig jelenetről jelenetre, mozdulatról mozdulatra követik le azt, amit a filmben láttunk. Természetesen a bővebb leírás és kifejtés, a hosszabb párbeszédek részletesebbé teszik a könyvet, de érdemi plusz a fő sztoriban inkább csak az odaspekulált gondolatokban, apróbb háttér sztorikban és a körülmények pontosításában fedezhető fel.

Christie Golden az Eretnekségben megmutatta, hogy ügyes, van érzéke ahhoz, hogy elkapja az orgyilkos-templomos konfliktust. Az Andalúziában játszódó, múltbéli jeleneteknél sokkal nagyobb mozgástere volt, hiszen ott nem volt valami szószátyár egyik szereplő sem, így őket zavarkeltés nélkül lehetett finomítgatni, míg a jelenben, az Abstergóban történtek adottak voltak, azokba nem tudott olyan szabadsággal belenyúlni. A lyukakat igyekezett betömni mindkét történetszálban, de csodát azért ő sem tudott tenni: ahol a filmben valami totál érthetetlen volt, mert egyszerűen hülyén volt megírva, ott ő is csak találgatni tudott, mi lehetett a háttérben. Mondjuk nem rosszul, de nem úgy, hogy a könyv elolvasása után már abszolút ne maradjon semmi kérdésünk. (Például arra a kérdésre, hogy miért tépte le magáról a pólót Fassbender, nekem nem kielégítő válasz az, hogy ez az irányítás átvételének szimbóluma. De szép próbálkozás, Christie.) Viszont tény, hogy sokat hozzátett az élményhez, neki köszönhető, hogy ennyivel is kifejtettebb és letisztultabb lett minden, és ez így, ha nem is tökéletes, de jó kiegészítése a film rohanásának és felületességének. Ő egyébként nemcsak az Assasssin’s Creedhez írt regényeket: World of Warcraft, Starcraft és Star Wars vonatkozású művek is fűződnek a nevéhez. Mondhatjuk, hogy elég tapasztalt abban, hogy hogyan kell a meglévő alapokat továbbkölteni.

Ami azonban teljesen újdonság a filmhez képest, az az Abstergóban fogva tartott többi orgyilkos mélyebb ismertetése. (SPOILER – talán emlékszünk, ők azok, akik a film végén betársulnak Cal Lynch mellé, és közös erővel megszöknek az intézményből – SPOILER VÉGE) Nem is annyira róluk tudunk meg többet, mert önmagukban kik ők, senkik – ők az őseik miatt érdekesek nekünk is meg a templomosoknak is. Nekik nem nagyon voltak önálló jeleneteik a filmben, a regény viszont szentel nekik pár hosszabb részt, sőt, még a könyv végén található novellákban is az ő regresszióikról olvashatunk. Ahogy láttam, ezekkel az extrákkal, mármint a befejezés utáni jelenetekkel az olvasók közül többen nem tudtak mit kezdeni, nem értették, mi közük van bármihez is. Nos, gyanítom, ők azok, akik nem játszottak a vonatkozó játékokkal.

Több, korábban már feltűnt szereplőre és azok tetteire találunk utalást ezekben a novellákban, viszont ezek természetesen csak akkor mondanak bármit is az olvasónak, ha a játékokban (vagy a könyvekben) már tartott ott, és kiszúrja az ismerős neveket. Nekem tetszett, hogy belekerült a könyvbe ez a pár plusz információ, mert így érződött igazán, hogy a filmkönyv – és így nyilván a film története – nem egy izolált valami, egy vadhajtás, hanem valóban kapcsolódik valahova az AC világán belül.

Jó, hogy van a film és a könyvek, de az Assassin’s Creed elsősorban játék. Annak indult, annak készült, azon a platformon működik legjobban, minden más csak kiegészítő, ahogy ez a regény is ilyen. Önmagában, csak úgy „egy regényként”, irodalmi műként is lehet értelmezni, csak nem sok értelme van, mert nem az a funkciója, hogy egyedül megálljon – kötődnie kell valahova. És mivel ezt megteszi, megvalósítja a célját, én elégedett vagyok, és ajánlom azoknak, akiknek hozzám hasonlóan valami felderítetlen oknál fogva még mindig nem elég az AC-ből.

Hozzászólások

hozzászólás