Rehabilitáljuk a zombikat! Ez az alapja az In The Flesh című angol sorozatnak, amely egy zombi apokalipszist túlélt Nagy-Britanniát mutat be, ahol a zombik kapnak egy második esélyt. Vajon a valóságban hajlandóak lennénk egy második esélyt adni nekik?
A zombikat hagyományosan az örök pusztítóként szokták ábrázolni, de kevés történet foglalkozik a társadalomba történő visszaintegrálásukkal. A legfrissebb ilyen alkotások, amelyek magukkal a zombikkal foglalkoznak például Isaac Marion: Eleven testek (Warm Bodies, 2010) vagy M. R. Carey: Kiéhezettek (The Girl With All the Gifts, 2014) című regényei, valamint az ezekből készült filmadaptációk.
A 2013-2014-ben futott In the Flesh két rövid évadból áll (3+6 rész). Hiába a kiváló kritikusi és nézői vélemények, plusz két BAFTA-díj, a sorozatot pénzügyi okok miatt elkaszálta a BBC. Érezhető rajta a sajátos, brit stílus, a történet végig a lélektanra, az emberi kapcsolatokra, a másság elfogadására fókuszál.
A sorozat főszereplője Kieran, sok társához hasonlóan egy járvány áldozata, ami újraélesztette a holtakat, akik zombiszerű állapotukban az élőket gyilkolták. Szerencsére a tudósok megtalálták a gyógymódot, a fertőzött, élőhalott betegek többségét összegyűjtötték, és hellyel-közzel meggyógyították: újra tudnak beszélni, gondolkodni, érezni, és emlékeznek a régi életükre. Ám folyamatosan gyógyszerezni kell őket, mert anélkül újból visszatérne a zombi énjük. Az új világban ők polkorrekt megnevezéssel élve PDS (Partially Deceased Syndrome) betegek, akik megfelelő felügyelet mellett hazatérhetnek, és kiterjedt támogatói hálózat védi őket. Kieran Roartonba, a szülővárosába, egyben a vírus okozta feltámadásának a helyszínére tér vissza. A kisvárost a kormány a járvány idején magára hagyta, saját maguknak kellett megszervezni a város védelmét. A járvány után is elzárkózó közösségként élnek, hisz az elvadult, szabadon kószáló zombikat még mindig irtaniuk kell a biztonság érdekében, de a visszatérő PDS-betegek sincsenek könnyű helyzetben. Főleg a milícia tagjai és a keményvonalas civilek azok, akik megvetik őket. Míg a város többi lakója, így Kieran szülei is igyekeznek úgy tenni, mintha semmi sem történt volna és a maguk fura módján, de élik tovább az életüket.
A sorozat eleinte ezt a kettősséget hangsúlyozza: Kieran visszailleszkedését a társadalomba, amit az is nehezít, hogy élőként ő meleg volt. Akik ismerték életében, a melegsége miatt vetették meg, most pedig a PDS miatt is hátrányba került.
A második évadban a visszatért PDS betegeket hamarosan arra kötelezik, hogy visszaadjanak valamit a társadalomnak, így dolgozniuk kell egy közmunka programban. A politikusok a saját szájuk íze szerint játsszák ki a PDS kártyát, csakhogy befolyásolják az embereket, de eközben a betegek is egyre tudatosabb közösséggé válnak: egy szélsőséges csoportjukat egy rejtélyes szektavezér irányítja, róluk elég keveset tudunk meg, de ahhoz épp eléget, hogy lássuk, az elsődleges céljuk az egyébként is bizonytalan alapokon nyugvó rend feldúlása. Ráadásként mind az emberek, mind a betegek egy bizonyos Második Eljövetelt emlegetnek. Ez az évad több szálat is elindított, megtartva az első körben lefektetett alapvetéseket. Nem kerülte el ugyan a folytatások klasszikus hibáit, de az érzelmi töltet, a karakterfejlődés útjai továbbra is erősek maradtak.
A kedvenc jelentem a második évad közös családi ebédje, ahol Kieran és a családja, valamint Simon, Kieran szintén PDS beteg barátja és Gary, a milicista katona vesznek részt. Gary lelkesen meséli a milicistaként átélt kalandjait, amiből kiderül, hogy élvezte a zombik irtását. Simon és Kieran számára viszont a múlt a pusztítást jelenti, ők nem is tudták, hogy mit tesznek akkor. Eközben a szülők kelletlenül hallgatnak, Jem (Kieran húga) őrlődik a családja és a hivatása között, hiszen milicistaként védi a várost.
Vajon mi kinek a történetét szeretnénk végighallgatni? Nem is olyan egyszerű eldönteni, hogy ebben a szituációban kivel szimpatizáljunk, de az biztos, hogy elzárkózni sem lehet, és ez csak egy a sorozat által feldobott sok-sok kérdés közül. Ha csak egy kicsit is elgondolkodunk némelyiken, már megéri megnézni.
Hozzászólások
[Lxenia további írásai]