„Mintha a jövő gyorsabban közeledne felénk, mint amilyen gyorsan mi tartunk a jövőbe.”
Ha nem lenne elég, hogy a Monty Python-ban betöltött szerepe és zseniális, különc filmjei miatt szeressük Terry Gilliamet, itt egy remek alkalom, hogy az életének minden mozzanatára rácsodálkozzunk, hol nevessünk, hol a fejünket ingassuk. A Trubadúr kiadó elhozta nekünk a Gilliamesque című kötetet, amely a szerző saját besorolása szerint „pre-posztumusz önéletrajz”. Minthogy a végén a saját halál gondolata zárja a kötetet, az a sejtés, hogy hamarosan már nem lesz Terry Gilliam, hiszen itt áll, hetvenöt évesen, fő művét újra és újra eltolja a balszerencse és a stúdiók rendetlenkedése, a rendező maga pedig úgy érzi, lassan ő eltűnik, az emlékezete fakul, mások pedig, akik közös élményekre emlékezhetnének, már rég leléceltek, és csak rá várnak.
Komor gondolat? Gilliamnél egyáltalán nem, viccel üti el, és hát a halandóságunk, mulandóságunk felismerésénél kevesebb művészi üzemanyag van. Egy önéletrajz általában anekdoták, tények és vélemények gyűjteménye, de Gilliamnél természetesen ez is magas művészet. Vagy alacsony. Időutazó törpe. Végül is mindegy, függöny fel, és hirtelen átlátjuk egy alkotó életét, annak minden mozzanatát.
„Ki a lófasz vagyok én? – kérdeztem magamtól kötelességtudóan.”
A gazdagon illusztrált, pazar kötet első sejtésemet megcáfolva nem egy művészeti album Gilliam rajzos múltjából (erre fel is hívja a figyelmet az előszóban), inkább olyasmi, mint egy magazin, egy jó háromszáz oldalas magazin – a szöveg stílusa is valahogy gyorsabban pörög, mint egy irodalmibb biográfia esetén, avagy egy Grand Theft Auto-szerű száguldás ez, ahogy Gilliam mondja (és piros pont, amiért videojátékokról is beszél pár sort). Ha vannak is érdektelen részek, nem sokat időzik rajtuk, viszont emiatt sok mindenbe bele sem megy mélyebben (akik mondjuk a Monty Python felől közelítenének, csalódni fognak, de ahogy a szerző is mondja, más tagok már ezt a témát kimerítették) – érdekes arány viszont, hogy magukkal a filmekkel a kötetnek csupán a harmada foglalkozik.
Hogy hogyan válik valakiből egyszerű rajzolóból a filmtörténelem egy kiemelkedő alakja, rendkívül érdekes folyamat, és a filmek mögötti anekdoták talán a legérdekesebbek, csak hogy kiemeljem a fontosabbakat: hogyan sikerült összehozni az Időbanditák nagy sikere ellenére a Brazilt (ami nem az Időbanditák 2!), miért lett anyagi bukás a Münchhausen báró, milyen érzés volt Hunter S. Thompsonnal és Johnny Deppel dolgozni (akik minden forgatás előtt éjszakáztak), mi történt, amikor Heath Ledger meghalt a Doctor Parnassus forgatása közepén, és persze az örök kérdés: mi a nyavalya van Don Quijote körül?
És ez még csak a felszín, mert Gilliam életét mélyen áthatja a lázadás, a stúdiók és az amerikai állam elnyomásával szemben, nagyon nyíltan, nagyon őszintén beszél személyes, gyakran kilátástalan küzdelmeiről, hazája felfoghatatlan, zárt mentalitásáról, arról, hogy milyen folyamat volt lemondani amerikai állampolgárságáról, hogyan sikerült időnként elveszítenie, majd visszanyernie a hitét a saját művészetében.
„Tudom, hogy mindenféle hülye, fura szarság kering a fejemben, de nem elemezni akarom ezeket – hanem dolgoztatni.”
Tanulságos, inspiráló és szórakoztató kötet, nem pusztán egocentrikus önéletrajz, de némiképp korrajz is, bepillantás a filmszakma különösebb aspektusaiba, jó és rossz személyes tapasztalatokba. Nem egy zsákbamacska, bárki, aki imádja Gilliam filmjeit, és érdekli egy alkotó ember gyönyörűen illusztrált önéletrajza, elégedett lehet ezzel a kötettel. Meglepő módon még olvasmányosabb is a kelleténél, azt hittem (reméltem?), hogy hetekig lapozgatom értően, de gyakorlatilag egy nap alatt végigszáguldtottam Gilliammel a ferde kamerallásban felvett nosztalgikus szupersztrádán, és olvasás közben fájóan elkezdtek hiányozni a filmjei is, amelyeket régebben és kevesebbszer láttam, mint illene.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]