„Ha pislognál, most pislogj!” – int Kubo a mese kezdetén, mert ha a figyelmünk egy pillanatra is lankad, a hős elbukik. Ez nem kipárnázott, dekára kimért cukisággal megkent mese-sütemény, és már az első képsorok egyértelművé teszik: nincsen garancia arra, hogy minden jóra fordul.
Egy asszony menekül kis csónakjával a fenyegető hullámok elől, és már-már úgy tűnik, a samiszenje megpendítésével szétválasztott víz elengedi, amikor egy még nagyobb hullám csap le rá és sodorja partra csecsemőjével együtt – ám nem sértetlenül. Kubót, a fiút évekkel később egy barlangban látjuk viszont, ahogy csak villanásokra kitisztuló tudatú anyját ápolja, rizst főz, eteti, és amikor a reggeli harang megkondul, lesiet a hegyről a faluba, hogy a samiszenen csodás történeteket meséljen az ott lakóknak Hanzóról, a hatalmas hősről – aki az ő apja volt. A történetet azonban ő maga sem ismerheti meg teljesen, mert anyja képtelen elmondani neki, pontosan milyen is volt az apja, miért üldözte őket a Holdkirály, Kubo nagyapja, hogyan vette el a fiú fél szemét, és miért is tilos Kubónak kilépnie napnyugta után a mindent látó égbolt alá.
A tilalmat azonban, ahogy a mesékben általában, megszegi a fiú, és ezzel felhívja magára két boszorkány nagynénje figyelmét, akiket csak ideig-óráig és nagy áldozat árán tud feltartóztatni Kubo anyja. Kubo elindul, hogy megszerezzen egy varázshatalmú kardot, páncélt és sisakot, hogy fölvehesse a harcot a nagyapjával, de az út során a varázstárgyakon túl a saját történetét is apránként megtalálja. A társául szegődött mogorva Majomban és az emlékezetét vesztett, szamurájból lett Bogárban nemcsak barátokat, de élete hiányzó darabkáit is megtalálja.
Eposzi a történet és sokat mondó, szívet megérintő a befejezés. Bár kaland és küzdelem is van bőven, a megoldást nem a gonosz legyőzése, hanem átalakítása hozza el. Felemelő, hogy milyen szépen és tisztán tud beszélni ez a film megbocsátásról és újrakezdésről, önismeretről és megbékélésről.
A Laika stúdió korábban a Coraline-nal, a ParaNormannal és a Doboztrollokkal lett ismert, most Travis Knight, a főanimátor rendezőként is kipróbálta magát, és egy olyan különleges mestermunkát tett le az asztalra, amit az utóbbi idők animációs filmjei közül talán csak A tenger dalához tudok hasonlítani. A Kubo és a varázshúrok a Coraline-hoz hasonlóan jobbára stop motion technológiával készült, amelyet kiegészítenek a CGI és a grandiózus épített díszletek, harmonikus, nagyon erős atmoszférájú világot teremtve. A legapróbb részletekig ki van találva, dolgozva minden: fény és árnyék, kompozíció, zene és a történeten végigvonuló szimbólumrendszer csodálatos egészet alkot, ahol jin és jang, könnyedség és veszedelem, veszteségek és megtanult leckék egymással egyensúlyban léteznek.
Sokat fogjuk még emlegetni a Kubót, mert nem egyszerűen egy családi film, hanem sokat adó, tanító rege, amelyet már nem tábortűz mellett mond el a mesemondó, hanem számítógéppel, bábokkal, modern technológiával, de ugyanolyan zsigerien hat, mint amikor még az tűz vetette árnyékokban keresték az emberek a megelevenedő mesealakokat.
Egyéb linkek:
Hozzászólások
[hanna további írásai]
Ráadásul a stáblistája bónusz csemege az animációt kedvelőknek.