Új sorozatba kezdünk itt, az SFmagon. Stábunkban ugyanis nemcsak olvasók, de olvasó írók is megtalálhatók. Mivel minden írónak megvan a maga kedvenc olvasmánya, arra gondoltunk, hogy érdemes lenne ezeket elétek tárni. Ismerjétek meg, hogy milyen írásokra és miért mondhatja szerkesztőségünk egy-egy tagja: bárcsak én írtam volna!
Vallomással kell kezdenem: nem vagyok túlzottan nagy híve az űroperáknak. Untatnak a csatajelenetek, anakronisztikusnak tartom a homogén űrbirodalmak képét, nevetségesnek a megalomániát, amely még nagyobb flották, minél gigászibb fegyverek kieszelésére buzdítja az írókat.
Most mégis egy űroperát választok, mert rá kellett jönnöm, hogy kellő öniróniával, írói invencióval, újszerű szemszög keresésével ebből is ki tud jönni olyasmi, amelyre én is így gondolok: bárcsak én írtam volna..!
(Nyomokban spoilert tartalmaz.)
Vernon Vinge: Tűz lobban a mélyben
A modern űroperák 1992-es darabjában legfőképpen a pazar írói ötletek nyűgöztek le. Elsőként mindjárt ott a gondolati zónákra osztott galaxis, amely a Fermi-paradoxonra is jópofa megoldást nyújt: a spirál középpontjától kifelé haladva változnak a fizika szabályai, és teszik lehetővé mind fejlettebb technológiák alkalmazását. Vinge egy helyütt a regényben óceáni hasonlattal él: a Földünknek is helyet adó Lomha Zóna civilizációi csigalassú, keserves küzdelemmel próbálnak egyre feljebb jutni a fénynél gyorsabb utazást is lehetővé tevő Kívülbe – épp úgy, ahogy a vízfelszínt áttörő fény vonzza a sötét mélység élőlényeit. A képzeletbeli óceán felszínén pedig ott az isteni hatalmat ígérő Transzcendencia, ahonnan technológiák, elképzelések törmelékei szitálnak alá az óceán feneke felé. Mindez kiegészülve a zónahatárok változékonyságával – lehetsz bármilyen fejlett, az alsóbb zónák tajtékjába merülve minden szupertechnológiád csődöt mond – lenyűgöző játszóteret nyit meg a szerzőnek. Ilyen egy tökéletes alapötlet!
Aztán ott van a tüskések faja, akiknek nálam bérelt helyük van a Legjobb Idegen Lények Top 10-es listáján. Ezek a kutyaszerű fickók csoportokban alkotnak értelmet; az egyes példányok alig értelmesebbek az állatnál, hárman már elboldogulnak a civilizációs vívmányokkal, öten fejlett értelemmel bírnak, ám ennél népesebb csoportjaikat a szétesés veszélye fenyegeti. Vinge aprólékosan felépítette egy ilyen kultúra minden részletét, a csoportméretek korlátjával pedig teremtett magának egy olyan konfliktushelyzetet, amelyre önmagában is egy regényre való sztorit építhet, hiszen ha bárki képes ennél nagyobb csoportokat létrehozni, azé a tüskések feletti uralom. Vegyük észre, hogy a gondolati zónákhoz hasonlóan itt is egy dinamikus egyensúllyal indítunk, amelyben benne rejlik az egyensúly borításának lehetősége.
Űropera nincs fenyegető gonosz armada nélkül. Vinge viszont csavart egyet ezen is. Ó, előkerül itt is egy hatalmas, bolygót kiirtani képes ellenséges űrflotta, naná, viszont a második osztályú perverzitás a maga arctalanságával fenyegetőbb bármilyen bolygómorzsoló szuperágyúnál. Ahogy megszállja a Straumli Birodalmat, majd egy terjedő videoüzenetben egy híres straumer sportolót látunk, aki üres tekintettel, de üdvözült mosollyal bizonygatja, hogy milyen nagyszerű idők várnak a megszállt világok milliárdnyi lakójára eme összeolvadás után, az nem csak a totalitárius diktatúrákat idézi fel kényelmetlenül, de számomra azt is bizonyítja, hogy egy ilyen klasszikus űroperai bolygóelfoglalást mennyivel megrendítőbben is lehet ábrázolni annál, mint ha a szerző hatalmas flottát küldene oda kontinenseket pusztító fegyverekkel, leeresztett csapóajtókon előmasírozó bogárlényekkel. (Igen, rád is nézek, Hamilton.)
Az invenció mellett még egy dolgot említettem az elején: az öniróniát. Ekkora mesebeli birodalmak, technológiák megalkotásakor nem árt, ha kikacsintunk az olvasó felé, jelezve, hogy azért ezt nem kell annyira komolyan venni. Ahogy például Banks teszi az eszement méretű űrhajói, élőhelyei, gonoszai megalkotásakor. Vinge galaktikus internetet talált ki, ahol csetszobákban, fórumtopikokban az egyes kultúrák képviselői vég nélkül vitatkoznak a világegyetem eseményeiről. Akadnak itt trollok, reménytelenül offolók, lényegtelen apróságon lovagló, mindenkit kijavító hozzászólók épp úgy, mint értetlen beleszólogatók. Ezek a kommunikációs kivonatok végigkísérik a regényt, és nem csupán önmagukban szórakoztatóak, de nagy léptékű perspektívát nyújtva, háttérinformációkat összefoglalva lehetővé teszik a szerzőnek, hogy főszereplőivel emberléptékű eseményekre koncentrálhasson.
Nincs hiány a személyes drámákból sem. Emlékezetes marad Pham Nuwen figurája, akit holtából támaszt fel egy transzcendens hatalom, és sorsát végigkíséri a dilemma, hogy mennyiben létező személy ő, és mennyire kesztyűbábja csak a magasabb rendű értelemnek. Hasonló egzisztenciális törést élnek meg a cserepes virágokra emlékeztető szkródutasok is, akiktől a történelmüket, a saját cselekedeteik feletti uralmat rabolja el a métely. Sokkalta nagyobb sokk a legyőzettetésnél, ha rájössz, mindvégig te magad is az ellenségért harcoltál.
Mindent egybevéve, számtalan szempontból vagyok piszkosul irigy Vernon Vinge-re ezért a könyvért. Ötletek, az apró, személyes terektől a galaktikus léptékig kinyíló perspektívák, a nagyon alapos végiggondoltság – ebben a regényben nagyon sok momentum találkozott össze szerencsésen.
És nem puszta szerencse ez: az ugyanebben a világban, de jóval korábban játszódó 1999-es Deepness In The Sky hasonlóan invenciózus és lenyűgöző (régi ígéret a magyar megjelenés), és aztán még ott van a The Children In The Sky, mely a tárgyalt regény közvetlen folytatása 2012-ből.
Eddigi írások a sorozatban:
László Zoltán és a Tűz lobban a mélyben
Kleinhencz Csilla Beagle-től LeGuinig
Hozzászólások
[sezlony további írásai]
Ez nem volt jó regény. A te keringésed jobb volt.