SFmag

Nemrég jelent meg magyarul John Scalzi, 2013-ban Hugo-díjat nyert szatirikus sci-fi regénye, a Vörösingesek az Agave kiadónál, amelynek története egy a Star Trekből ismert sci-fi toposzra épül.

A Star Trek óta viszonylag közismert fogalom a „redshirt” / „vörösinges”, vagyis az olyan mellékszereplő, akit bemutatkozása után viszonylag hamar kinyírnak az aktuális filmben / tévésorozatban. A kifejezés onnan ered, hogy az eredeti szériában Kirk kapitányékat általában elkísérte egy piros egyenruhás zászlós, hogy halálával figyelmeztesse a jóképű főkaraktereket az esetleges veszélyekre. A nyilvánvaló instant klisé pedig az évtizedek során vissza-visszatérő poénként jött elő, akár az új Star Trek-filmben, akár más sorozatokban (Lost), miszerint a frissen bemutatott piros pólós statiszta nagy valószínűséggel nem éri meg az epizód végét.

Elkerülhetetlen volt tehát, hogy akár fan fiction, vagy legalábbis egyfajta paródia szintjén valaki bemutassa a nagy történetet a kis szereplő szemszögéből is, és találó gondolat, hogy erre a legalkalmasabb személy John Scalzi, aki nem csak a geek-popkultúra jó humorú szakija, de emellett még SF-író is. Végül is a Vörösingesek nem olyan nagy meglepetés, mert az író neve és a cím már elárul róla mindent. Sejthető, hogy ez egy Star Trek-re utaló mű, de nem Star Trek-mű. Valószínűleg egyfajta hommage és nem rajongói toldás-foldás, de nem is paródia, mivel ezek gyakran célt tévesztenek a rajongóknál. S minthogy csak külsőségeiben, utalgató poénjaiban és tiszteletteljes biccentésében olyasmi, mint a Star Trek, ésszerű következtetés az is, hogy önmagában is helytálló története és világa van. Ez, mondhatni, egy bestseller receptje. Lehet tudni, hogy lényegében azt nyújtja, amit ígér; a kérdés ilyenkor mindig az, hogy az elegancia mely szintjén teszi ezt: ripacskodás, amely egy ismert márkanév sikerét lovagolja meg utalgatásaival, vagy egy szellemes és eredeti mű?

A történet szerint Dahl zászlós újoncként csatlakozik az Egyetemes Szövetség Rettenthetetlen nevű fantasztikus csillagközi űrhajójára, és mint kiderül: egy elhullott újonc helyére. Hamar rájön, hogy valami furcsa dolog történik, néha a logika nem egészen érvényes, ahogy a fizika törvényei sem, a többi hasonlóan alacsony beosztású figura pedig megpróbál úgy helyezkedni ezen a halálos sakktáblán, hogy ne őket tolja arrébb a végzet. Mert akárhogy is szépítik: minden küldetésen meghal egy alacsony rangú közkatona, de a tisztek mindig megússzák. Felmerül a kérdés, hogy vajon miféle külső erő formálja ezeket a rendkívül logikátlan, de meglepően dramatizált szituációkat, és vajon mi az a Narratíva, amely ezekben a helyzetekben átveszi a hatalmat?

Scalzi a teljes szatíra mellett két gyakori technikával ér el humoros hatást. Az egyik a popkultúrára tett folyamatos utalgatás, amihez nem árt legalább felületesen ismerni a Star Trek-sorozatot. A másik ennél fifikásabb, amikor szándékosan ejt logikai és ténybeli hibákat (többnyire a felettesek részéről), amelyekre a „jelentéktelen” főszereplőink gondolatban, vagy párbeszédben mutatnak rá, hogy mekkora hülyeség. Ez utóbbi technika ismerős lehet abból a szituációból, amikor az írók okosabbnak akarják mutatni magukat, de elég jól referál ez a rajongók és ellenzők vitáinak érveléseire is. Szóval elég jól felépített mechanizmus ez, igazából nem lehet vele sok célt téveszteni.

Ami viszont a történet önmagában való helytállását illeti, elég súlyos problémák vannak. Egyrészt a mindig különleges zamatú metafikciós kiszólások gyakran nem ütik meg azt a színvonalat, amely megadná a felsőbbrendű kvalitását a történetnek, másrészt (és ez lehet, hogy a kifigurázandó alapanyag miatt van), a szereplők és történetük is a sekélyesség áldozatai. A főrész összecsapott, elkapkodott, a poénok csak egyszer működnek, a karakterek mind ugyanúgy beszélnek, külsőségeket leszámítva nem különböznek, plusz érezni Scalzi beleokoskodását és szellemeskedését a párbeszédeken keresztül. A három kóda a végén nem ad hozzá túl sokat, bár némiképp megmentik a nevetségesen negyedikfal-törő befejezést.

Mindez nem ássa alá a mű elsődleges célját, hogy gyorsan fogyasztható és a maga módján szórakoztató legyen; Scalzi jó érzékkel dobálja be az akciót, humort, rejtélyt, utalásokat. Ha van időnk, egy délután alatt meg is van. Sikere borítékolható (állítólag az első héten több fogyott belőle, mint a Vének háborújából az első évben), minden eleme azt szolgálja, hogy valamilyen olvasói csoportnak kedvezzen. Kedvez az eredeti SF-re vágyóknak, kedvez a könnyed olvasmányok szerelmeseinek, a Star Trek rajongóinak, a Star Trek ellenzőinek, a metafikció búvárainak, de mindenekelőtt a bloggereknek és íróknak. Az ilyesmivel nincs is gond, mert nagyszerű ígérettel állt elénk, univerzális desszert. Csak valahogy már a felénél kifogyott az üzemanyag. Nem kihagyhatatlan, nem felejthető: mondjuk úgy, hogy vásárlás előtt ajánlottan kipróbálandó.

Hozzászólások

hozzászólás