SFmag

Az év egyik legjobban várt játéka? Az év videojátékos botránya? Az év csalódása? Egy zseniális ötlet? Leginkább mindez együtt.

Ha nem is érdekelnek a videojátékok, meglehet, hogy a No Man’s Sky-ról már hallottál az elmúlt hetekben, mert  a 10 fős független játékfejlesztő csapat, a Hello Games múlt héten megjelent projektjéről mostanában rengeteg helyen cikkeztek, szerte a neten. A No Man’s Skyt a bejelentés óta hatalmas figyelem övezi, ugyanis nem kevesebbet ígért, minthogy a játékosok egy procedurálisan generált, 18 kvintillió (!) naprendszerből, bolygóból álló univerzumban repkedhetnek, kereskedhetnek, bányászhatnak, harcolhatnak, azaz játszhatnak felfedezőt, és ebben a hatalmas térben tulajdonképpen azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Az ötlet és az első előzetesek egy fantasztikus videojátékot ígértek, ahol valóban bárhová elutazhatunk, bármit felfedezhetünk, véletlenszerűen generált élőlényekkel, értelmes fajokkal futhatunk össze, és ez sok millió sci-fi rajongó gamer fantáziáját magával sodorta, ami félelmetes hype-ot és félelmetes elvárásokat támasztott a videojátékkal szemben. Ennek pedig képtelenség volt megfelelni.

A No Man’s Sky alig egy hete jelent meg, és azóta is izzik körülötte a levegő, ugyanis ez közel sem az a videójáték, amiről beszéltek, amit ígértek, ennek ellenére azt, amit a Hello Games feje, a játék kreatív atyja, Sean Murray a napokban kap, komolyan nem kívánom senkinek.

Annak ellenére, hogy valóban rengeteg ködösítés, kamuzás, lódítás folyt a játék kapcsán, mégsem tudok teljesen egyetérteni a hőbörgőkkel, ugyanis mindez szerintem már az utolsó egy évben kiadott gameplay videóktól is látszott, ennek ellenére továbbra is szinte mindenki hatalmas dolgokat képzelt egy-egy semmitmondó szó mögé, és közben sokan elfelejtették, hogy továbbra is egy tíz, sci-fi rajongó emberből álló független fejlesztőcsapat játékáról beszélünk. A legfőbb probléma az, hogy feltehetően a nagy felhajtás miatt a No Man’s Sky árazásban bekerült a több száz fős fejlesztőcégek által százmillió dolláros költségvetéssel készülő csillogó-villogó videojátékai közé, pedig semmi keresnivalója nincs ebben az árkategóriában, 18 ezer forintot elkérni érte konkrétan pofátlanság.

Ez a videó tökéletesen bemutatja mindazt a káoszt és felháborodást, amit a játék és a készítők akarva-akaratlanul generáltak:

Azonban ennek ellenére a játék korántsem rossz, sőt, jópár tucat óra után én nagyjából azt kaptam, amit vártam, sőt, annál valamivel többet, pedig én aztán az elejétől szkeptikusok táborába tartoztam, és biztos voltam benne, hogy pár óránál tovább nem fog tudni lekötni ez a fajta ismétlődő játékmenet.

Azonban nagy meglepetésre pozitívan csalódtam.

Tizenévesen hosszú heteket töltöttem, még C64-en az Elite űr”szimulatárral”, bűnözőként menekültem 8 galaxis sok ezer csillaga között a Viper rendőrhajók elől, csatáztam a Thargoidokkal, és küzdöttem minden Elite-játékos rémálmával, az űrállomásra történő manuális dokkolással (amíg végre megvettem a csodás dokkolóhajtóművet), és a No Man’s Sky valahol ezt az érzést adja vissza döbbenetes méretű univerzumával, változatos bolygófelszíneivel, bioszférájával, élőlényeivel, amelyeket procedurálisan hoz létre. Az érzés, amikor tudod, hogy nem gondos művészek tervezték meg a tájat, hanem csak úgy előtted összerakja a program, tényleg megadja a végtelenség érzését.

A játékmenet egészen izgalmasan kezdődik: egy bolygón állunk (mindenki másfajtán, véletlenszerűen, más szegletében a galaxisnak), az űrhajónk működésképtelen, ezért első célunk, hogy nyersanyagokat gyűjtsünk, és megtaláljuk a módját, hogy felszállhassunk. Ez nem is olyan egyszerű, mivel minden használódik, az exoruha energiája egyre fogy, mindent folyamatosan újra kell tölteni. Amint az űrhajó végre menetkész, felszállhatunk, és gyorsan rájövünk, hogy az űrhajó üzemanyaga is rendkívül gyorsan fogy, milyen érc kell a feltöltéshez, hogyan lehet egyáltalán felölteni az üzemanyagcellákat, aztán kóborolhatunk a naprendszerben (bolygók, holdak egymás közelében, komoly fizikát nem érdemes várni), felfedezhetünk újabb bolygókat és elnevezhetjük őket, bányászhatunk nyersanyagot, amit eladhatunk a felszíni bázisokon vagy pedig a bolygók közt keringő űrállomásokon. Aztán miután hozzájutunk a hiperhajtómű technológiához, irány a legközelebbi naprendszer, és minden kezdődik elölről. Nyersanyagbányászat, kereskedelem, kalózkodás, felfedezés, és küzdelem a fogyó energiaforrásokkal.

Eközben idegen fajok képviselőivel találkozunk, szavakat tanulunk a nyelvükből, különös, idegen objektumokat fedezhetünk fel, sőt, egyes idegenektől a galaxis középpontja felé tartó utazásunkat lerövidítő fekete lyukak koordinátáit is megszerezhetjük. A fekete lyukon át történő utazás mintha az Interstellar videojáték verziója lenne, és ezáltal az eddigi hiperugrások százszorosát is megtehetjük egyetlen pillanat alatt, az áthaladás animációja közben pedig biztos sokak szeme előtt feldereng a dimenziók közt kóborló Matthew McConaughey szelleme. A fekete lyuk túloldalán aztán újabb bolygók, új lehetőségek várnak ránk, és folytatjuk, amit eddig is csináltunk, leszállunk, gyűjtögetünk, kereskedünk, fejlesztünk, utazunk. Vég nélkül.

A színek, a csillagok, az aszteroidák, a változatos bolygók egyszerűen lenyűgözőek, még úgy is, hogy a látvány közel sem olyan szép, mint a demókban volt látható, sőt, a grafika helyenként csúnyácska, de ez mit sem von le a szépségéből. A zene fantasztikus, és a 65daysofstatic zenei anyagából szintén procedurális alapon keletkezik a játékmenet során. Ha a játékos meghal, híres sci-fi regényekből villan fel egy-egy idézet, például Dan Simmons Hyperionjából, Ann Leckie Mellékes igazságából, vagy Philip K. dicktől, de a Playstation 4 trófeái között is számtalan science fiction regény található, pl. A Gyémántkor, A galaxis polgára, A csillagok, akár a por, vagy a Fegyver a kézben.

A No Man’s Skyban rengeteg ötlet rejtőzik, de maga a játékmenet ettől még ennyi: megszerzed a jobb technológiát, a pénzt és a nyersanyagot a következő ugráshoz, keresgélsz, hátha találsz valami érdekeset vagy értékeset, aztán mész tovább, fejlesztesz, jobb hajót szerzel, és egyre messzebbre jutsz. Van akit ez hosszabb távra el tud varázsolni, van, akit csak néhány tíz órára,  és van, akit tíz percre sem.

Sean Murray

Nekem nagyon hiányzik belőle a tervezett játékmenet, a valódi meglepetések, de én a történet vezérelt videojátékokban hiszek, ez pedig nem az, és felfedezős videojátéknak így meg picit kevés, és ez pont a procedurálisan generált univerzumból adódik. Ugyanis, hiába változatos a környezet és az idegenek, minden ugyanazokból az elemekből építkezik, így egy idő után megszűnik az újdonság varázsa, minden kezd ismerős lenni, mert valójában teljesen mindegy, hogy egy idegen lénynek krokodil vagy bagolyfeje van, a bőre zöld vagy sárga, ha ugyanolyan szegényes és ügyetlen, és kísértetiesen azt csinálja, mint az előző faj képviselői.

A nagyobb baj az, hogy egy idő után már nincs igazi motiváció sem, ami tovább vinne a galaxis közepe felé. Pedig nagy mind-fuck meglepetést ígértek az út végére, de mivel kíváncsiságól megnéztem a Youtube-on, hogy mi is történik, na az meg engem pláne nem motivál. Nagyon hiányzik a számomra ebből a világból egy igazi, sodró történet, és a sokkal nagyobb és tervezett változatosság. Ezt egyébként kiegészítőkkel szerintem egészen könnyen meg lehetne oldani.

A No Man’s Sky hatalmas ötlet ezzel az eszméletlen nagy univerzummal, viszont egy kicsi fejlesztő cég egyelőre ennyit tudott kihozni belőle. Szerintem ez egy jó indie-játék lenne, ha azon az áron adták volna, és nem akarták volna nagyobbnak, komplexebbnek beállítani, mint ami. Lehet, hogy az évek folyamán, az újabb frissítésekkel kinövi magát, de most nem több egy indie játéknál, amitől sokan talán túl sokat vártak. Viszont azoknak, akik szeretik ezt a játéktípust szinte végtelen időre kikapcsolódást tud nyújtani, és egy egész univerzum vár felfedezésre.

Hozzászólások

hozzászólás